Már hetekkel ezelőtt kedvem támadt arra, hogy megnézzem azt a mexikói filmet, amely oly sok Oscar- jelölést kapott. A környéken tomboló betegségek első hulláma remek alkalmat nyújtott erre. Gyakran ülök be úgy a moziterembe vagy indítom el otthon a Netflix-et, mint ebben az esetben, azaz nem olvastam el a témáról semmilyen kritikát előre. Viszont mivel egyre több cikk jelent meg a közösségi hálón, gyorsan átfutottam a cselekmény összefoglalását, de direkt mással nem foglalkoztam, hogy ne befolyásolja a véleményemet.

Talán meglepő lehet a cím a Mexikóvárosban nem ismerős mozirajongóknak. A főváros egyik előkelő negyedét hívják ugyanis így, ahol Alfonso Cuarón gyermekkori háza áll. Nekem is volt szerencsém egy ösztöndíj keretein belül rövid időre lecserélni querétaro-i székhelyemet egy ottani, csodás szállodára. Miközben a gazdag népek látszólag tökéletes életére irigykedhetünk, végig az jár a fejemben, hogy bizony mindenkinek megvan a maga keresztje. Lehet, hogy az ott élőknek kifelé boldog az életük, két bejárónőjük és sofőrjük van, de bent lakva hamar rá lehet jönni, milyen tragikus sorsok húzódhatnak a védelmező falak mögött. Rengeteg elhagyott gyerekkel találkoztam a Mexikóban töltött tíz éves pedagógiai munkám során, akik a leggazdagabb családok közül kerültek ki, soha semmiben hiányt nem szenvedtek. Csak egy valamiben, a családban. Hiszen a muchacha-k, azaz háztartási dolgozók, amilyen Cleo is, szeretetet adnak, de nem nevelhetnek, nincs hozzá joguk. Szerintem remekül áll ellentétben mind az alkotásban, mind a való életben ezek a szomorú gyerek- és női sorsok, a jómódú családok utódjai és feleségei képében azokkal a lányokkal, akik falujukat elhagyva, bekényszerülnek a városba, hogy szolgáknak szegődjenek. Van, akinek szerencséje van, s gazdái jól bánnak vele, van, akinek ennyi sem jut.

Számomra a film legfontosabb üzenete az, hogy tanuljuk meg értékelni magunkat! Mint nők, mint meszticek, mint indiánok, mint fehérek, mint mi magunk. Mexikóban indiánnak lenni még mindig alsóbbrendűséget jelent. Gyakran szembesültem a ténnyel, hogy az ott élők nagy része alig ismeri a saját hazáját, népét, hódítás előtti történelmét. Mexikó újjászületése a függetlenedés után teljes zavartságot hozott magával. Mint ország abszolút nem volt tisztában a nemzeti identitásával csakúgy, mint a többi latin-amerikai ország. Pont ezért tartom csodálatosnak, hogy a főszereplő, Yalitza Aparicio egy mixtec nyelvű bölcsődalt vitt a forgatásra. Manapság már egyre többen fogják fel annak jelentőségét, hogy nem veszíthetjük el népeink igazi lényét, a mexikóiaknak kötelességük megőrizni az indián kultúrákat és nyelveket.

Egy másik jelenségbe is betekintést nyerhet a figyelmes néző. Cuarón, a rendező, remekül ábrázolja a macho világot. A négy gyerekes családapa, aki egyszerűen lelép és meghagyja a kegyes feladatot feleségének, hogy felvilágosítsa a kicsiket, hogy az apuka többet nem jön haza. Vagy Cleo barátja, aki meztelenül adja elő harcművészeti különszámát, hűen testesíti meg mindazt, amit ez a kifordított világ jelent. Keménynek mutatja magát, visszaél az erejével, megfélemlít másokat, de később ahhoz sem elég férfi, hogy vállalja a gyerekét és ahogyan a nővel bánik, az kritikán aluli. Felfúvalkodott kakashoz tudnám hasonlítani, nagy a szája, mindenkinek nekitámad, de kevés mögötte az igazi tartalom. Még mindig sok nő van abban a tévhitben, hogy el kell viselniük a rossz bánásmódot azért, hogy megtartsák a „párjukat”. Mert sokan félnek egyedül maradni, a modern társadalom ebben a tekintetben még mindig vaskalapos. Egyesen úgy vélik, egy nő, ha egyedül van, nem kell senkinek. Mintha kötelező lenne családot alapítani és minél több gyermeket szülni. Viszont megmaradni egy rossz kapcsolatban csak azért, mert félünk továbblépni, mert nem hiszünk eléggé magunkban vagy megijedünk, hogy már örökre egyedül fogunk maradni...

Érdekes, hogy Cuarón egy fekete-fehér filmet forgatott, hiszen Mexikóhoz hozzátartoznak a színek. Ennek ellenére igazán mexikói a film: Megjelenik a gasztronómia, a zene, a camotero és a köszörűs sípszava, a Galaxie 500-as. Vannak olyan részletek, amelyek nem változtak évtizedek óta. Véleményem szerint ez a film megérdemli az Oscar-t. A társadalomkritika lehet lejárt lemez, de ebben az esetben kifejezetten szükséges. Szeretem Mexikót, második hazámként tisztelem, az identitásom része. A legjobbakat kívánom neki és népének. Tehetséges, szorgalmas emberek, akik mintha egyre inkább elveszítenék az útjukat és önmagukat. Ha Cuarón egy kicsit is tükröt tudott eléjük tenni, már megérte.

Ha még nem láttátok, íme az ajánló!