2006-ban jártam először Mexikóban, ahol az archeológiai gyakorlatomat végeztem. Hamar megismerkedtem egy a környéken lakó családdal, akik rögtön családtagként kezeltek. Így kaptam a meghívást, hogy kísérjem el őket Izamalba, egy ballagásra.

Reggel időben megjelentem, kivasaltuk a ruháinkat, szépen megfésülködtünk, majd benyomoltunk egy pöttöm mikróbuszba. Már gyakran láttam, hogy egy- egy mexikói kocsiban tízen ülnek, egy motoron elfér egy egész család. Mi odafelé 14-en voltunk, nagyszülőkkel, kerekes székkel és bőröndökkel. Természetesen a Scooby Doo című mesében lévő kisbuszhoz hasonló jármű kb. 5-tel tudott csak menni a nagy súly miatt. A hátizsákom az ablakban volt, amibe igen erősen kellett kapaszkodnom, mivel minden ablaknak nyitva kellett lennie, nehogy megfulladjunk. Pancho bácsi vállalta magára a feladatot, hogy elvezesse a kocsit Izamalig. Sajnos fogalma sem volt arról, merre menjen, mint ahogyan a többieknek sem. Ugyan a közúti tábla óriási betűkkel hirdette az útvonalat, mindenki más véleményt képviselt, így össze-visszamentünk. Pancho bácsi benyomott valami kazettát, de a dalt már nem sikerült kisilabizálnunk a nagy hangzavar miatt. A nagypapa úgy vélte, borzasztóan süt a nap az autóban, melynek közepén méretes sombrero-ban üldögélt. Végre begurultunk Izamalba. Valahogy éreztem, hogy kacifántosabb lesz a dolog, mint elképzelem és lám, igazam lett. Nem idekészültünk, hanem Tunkásba. Ott volt ugyanis a ballagás. Amikor megérkeztünk, s kivergődtünk a buszból, féltem tükörbe nézni. Igazam volt. Hajam mint a szénaboglya, ruhám mint amit bizonyos állatok szájából rángattak ki. Bezzeg a fiúk! Tökéletesen vasalt ingjeiket húzták fel, amik egész úton az ablakban lógtak, s amiket a szél folyamatosan a csajok képébe fújt. Két perc a mosdóban, agyon zselézték a hajukat és kész!

Tunkás egy kis város, én voltam az egyetlen fehér ember, ezért nem csoda, hogy kisfiúk hada vett körül és telefonokkal fényképeztek. A hétvégét utána egy maja faluban, Sitilpechben töltöttük, itt aludtunk. A visszafelé úton Izamalig 18-an, onnan pedig 16-an indultunk haza.

A két kultúra között órási a különbség. Nekem ez az út nagyon nagy élmény volt, állandó röhögőgörcs gyötört, amit viszont ott senkivel nem oszthattam meg, nehogy megsértsem őket, valamint nekik ez teljesen normális volt. Érdemes nyitottnak lenni a világra, hiszen mások szokásai gazdagíthatják a mi életünket. Manapság mindennapos, hogy gyermekeink sokféle kultúra képviselőivel találkoznak, akár már az óvodában is. Fontos, hogy nyitottak legyenek a világ felé. Amikor játékosan és a lehető legtermészetesebb formában ismerkednek meg egy második nyelvvel, pont ez irányba teszünk lépéseket.