Változunk. Mások is változnak. Csakúgy, mint az élet, sőt minden. Ám egy valami ugyanaz maradt az elmúlt esztendők során. Ha megkérdeznék, hol érzem igazán magam otthon, rávágnám, hogy Hamburg. Hová költöznék vissza gondolkodás nélkül? Hamburg. A sors és a gondviselés ugyan más utat jelölt ki nekem, de emlékeimben még élénken él az Elba-menti városban töltött idő. Életem egyik legboldogabb időszaka.

Amikor tizenhat évesen először jártam ott, megfogadtam, visszatérek, hogy a hamburgi egyetemen tanuljak tovább. Egy álom vált valóra, amikor elfogadtak a flensburgi gimnáziumban, de én máris kitűztem a következő célt. Ösztöndíjat szerezni és Hamburgba költözni. Aztán pedig maradni. Ameddig lehet vagy akarok. 2005 volt az a kritikus év. Akkor valami megváltozott. Pontosabban minden változni kezdett. A barátaim nagy része végzett, a vámpírok (Vámpírok bálja című musical) áttették székhelyüket Stuttgartba, én pedig elveszve éreztem magam. Összepakoltam a holmimat, s útnak indultam. Nem sejtettem, mennyire messze visz az utam. Egy rövid római kitérő után meg sem álltam Mexikóig. Ám ott sem találtam meg azt, amit Hamburg jelentett nekem.

Hat évvel később tértem vissza először. Természetesen régi kollégiumom vendégszobájában szálltam meg. Mintha visszacsöppentem volna a régi életembe. Egyetemisták között, de már közel a harminchoz megadatott, hogy újra felfedezzem egykori városomat. Mindig szerettem a kolesz negyedét. Othmarschen-ban olyan harmónia, egyszerű boldogság sugárzik a házakból. Hányszor elképzeltem, hogy az egyikben én lakom! Az ott töltött néhány nap alatt végigjártam minden ismerős és kedvenc helyemet. Boldogan sétálgattam a Jungfernstiegen, megcsodáltam a semmit sem változott polgármesteri hivatalt, nem hagytam ki a kedvenc könyvesboltomat sem. Feltankoltam jobbnál jobb regényekkel és nagy kedvenceimmel, néhány új társasjátékkal. Valahányszor Hamburgban járok, ellátogatok a kedvenc éttermembe, ami nem más, mint az Alex. Az Alster tóra tekintő hely magával ragadó, kényeztető, az ételek kiválóak és mindez megfizethető. Itt adtunk randevút egyik kedves barátnőmmel, akivel annak idején együtt tanultunk középamerikai archeológiát, s csakúgy mint én, ő is élt Mexikóban.

Altona az egyik másik közkedvelt helyem. Annak idején ide jártam a Sportspaß egyesületbe táncórára. Izgatottan barangoltam a bevásárlóutcában, hiszen tudtam, a végén a jó öreg Színházintézet vár, ahol régen néha még a vasárnapjaimat is töltöttem. Jó társaságban, kávé mellett alkottunk. Szövegkönyveket húztunk, írtunk újra, társaink próbáltak vagy éppen rendeztek. Imádtam azt az életet. Hétközben nyitott szemmel járni az utcákat, élményeket gyűjteni, a hétvégén pedig bezárkózni és papírra vetni vagy amit saját szemünk látott vagy amit elképzeltünk. Ebbe az életvitelbe nem illett és valószínűleg idő sem akadt sok, hogy egy temetőben kóboroljak. Márpedig ezt rendszeresen mint remek program javasolták. Azt kell mondjam, bizarrnak tűnt a gondolat, hogy az ilyen kóválygást még érdekesnek is találjam.

Megannyi év után aztán végre rászántam magam az ohlsdorfi temető felfedezésére. Micsoda séta! Azt hiszem, még jobb ötlet volt, egyedül végigcsinálni a több órás túrát. Kitartóan kerestem a keresőtérképen megjelölt sírokat, különlegesnek éreztem magam, ahogyan kutatok, “régészkedem”. Este felé a derengésben szinte már kezdett ijesztő lenni a hely, csípős volt a hűvös, képzelőerőm tombolt, mégsem adtam fel, hogy megtaláljam az utolsó hiányzó sírt. Hamburgban mindig nagyon élveztem a sok zöldet, a sok parkot, ahol olyan sok születésnapot ünnepeltünk, szívesen piknikeztünk vagy csak kiültünk egy kellemes könyvvel, hogy a rohanó életünkben kicsit szusszanjunk és nyugton legyünk.

Ha már Hamburg, ha már emlékek, ha már a múltam meghatározó momentumai, naná, hogy nem tudtam megállni, hogy bemenjek az egyetemre és a kedvenc múzeumomba (Museum für Völkerkunde), ahol mintha tudnák, mikor érkezem, s fantasztikusan izgalmas kiállításokkal várnak. Igaz az egyetem archeológiai intézete nincs már meg, de beültem egy szemináriumra, ahol még ismerős arcokat találtam. Vannak, akik soha nem kopnak ki az egyetemi padokból. Vagy visszaülnek vagy éppen teljesen más szerepkörben tűnnek fel újra. Sok keresnivalóm viszont már nem volt arra, így rövid üdvözlés után újra nekiindultam. Ahogy egykori abszolút kedvenc helyem, Blankenese felé robogtam az S-Bahnon, elsuhantunk imádott színházam mellett. Ahol annak idején annyi időt töltöttem. Szakdolgozatomat ugyanis a Vámpírok bálja hamburgi előadásáról írtam. Ahol olyan gyakran ültem az első sorban, s a dob ritmusa a szívemig hatolt. Régóta bennem élt egy kettőség: Németország és Olaszország. Blankenese ezt a kettőséget testesítette meg számomra. Ahogy néhány utcányi séta után elérem a lépcsőket, mindig úgy érzem, mintha egy csepp Olaszország keveredett volna az észak- németországi városba. Lebattyogok egészen a strandig, utamat szebbnél szebb házak kísérik. Álmaimban néha itt is laktam.

Hazautazás előtt vasárnap reggel hatkor már az S-Bahn Othmarschen nevű állomásánál vártam, hogy besuhanjon a vonat, s meg se álljak a Fischmarkt-ig. Mindig találtam olyasmit, amit szívesen magammal vittem, nem beszélve a nagy zacskó csokiról. Miután letrappoltam a piac végéig, kiélveztem még a gyaloglást. Mexikóban nagyon nem lehet hová elsétálgatni, így valahányszor Európában járok, szeretem lábon felfedezni a várost. A Michel, vagyis a Michaeliskirche volt utolsó állomásom. Hamburg olyan sokat adott nekem. Valószínűleg ezt a szeretet érzi a kisfiam a szavaimban, amikor a városról készült képeket mutogatom. És most az ő egyik hőn áhított vágya megnézni az Oroszlánkirályt hol máshol, mint Hamburgban. Avagy az alma nem esik messze a fájától.