Bizonyára sokan hallottak már a gyerekek szeretettankjáról. Ugyan ez a cikk elsősorban a kicsikkel foglalkozik, fontos a saját szeretettankunkról is gondoskodni. És hogy jutott mindez két film kapcsán eszembe? Erről szeretnék most nektek mesélni.

Többször felbukkant az interneten valamilyen olvasmány a különböző szeretetnyelvekről és amikor láttam, hogy létezik a könyv gyerekekre vetítve is, azonnal megrendeltem. Nagyon érdekesnek találtam, átláttam az összefüggéseket és kicsit változtatni kezdtem a kapcsolatomon a fiammal. Én éreztem a változást, békésebbek, harmónikusabbak lettek a napjaink otthon. Viszont még így is azt vettem észre, hogy túl gyorsan merül a szeretettankja (vagy csak nekem tűnik úgy). A tanulás útján vagyok, ezt a kihívást szeretem az anyaságban, hogy segít jobb emberré válni. Minden új dolog vagy siker a szülő- gyermek kapcsolatban javít rajtunk valamicskét, ami engem örömmel és büszkeséggel tölt el. Az viszont megrökönyödést váltott ki belőlem, hogy nem tudnám megmondani, mi az én elsődleges szeretetnyelvem, igaz, azon vagyok, hogy ezt kiderítsem. Elgondolkodtat, hogy volt férjem valószínűleg nem beszélte az én szeretetnyelvemet ugyanúgy, ahogyan én sem az övét. Nem akarom ugyanezt a hibát elkövetni a kisfiammal is. Abban biztos vagyok, hogy a betegségek mögött mindig valamilyen lelki gond húzódik. Hálát adhatok az égnek, hogy kisfiam nem betegeskedik sokat, ritkán nyel be valamit, de akkor az nekem rögtön jelzés. Az ő részéről egyértelműen annyit jelent, anya, merül a szeretettankom.

És mi köze mindennek a címben megjelölt két filmhez? Nagyon is sok. Egyik sem újkeletű. A "McFarland Sin limites"-t, Kevin Costner főszereplésével megmutattam a kisfiamnak is. Azért, hogy lásson és emlékezzen néhány mexikói hagyományra, a tamales-re, a zenére, a mexikóiak nagyvonalúságára, ami tényleg igaz, hiszen a legszegényebb családban is mindig akad még egy plussz tányér étel, amit megoszthatnak, a quince años bulira, amit most tartott az unokanővére is vagy éppen a milpa- ra. Tanulja csak meg, honnan jön az étel, ez nekem mindig fontos volt. Tudja, honnan szerezzük a tejet, a tojást és most, valamint annak idején Tito (dédnagypapa) földjén láthatta, honnan jön a termény. A milpa- ról. Én hálásnak érzem magam, s remélem, ő is elsajátítja ezt az érzést, hiszen van otthonunk, ennivalónk. Én ezért nem engedem azt sem, hogy válogasson, s ez nem volt gond egész addig, amíg Mexikóban éltünk. Próbálta volna valamelyik gyerek a bölcsiben azt mondani, hogy ez nem finom, nem kell, nem szeretem. Valljuk be, mi, akik viszonylag jómódban élünk sokszor nem becsüljük az ennivalót. Én kicsinek válogatós voltam. Mexikóban teljesen leszoktam róla, mindent megeszem, ha nem annyira kedvemre való, akkor csak annyit, amennyi szükséges. Azok a fiatalok a filmben, a mélyszegénységben, mexikóiak az USA-ban, de lehetnének ugyanúgy Mexikóban, megszenvedve a lenézést, lehetőségek nélkül, iskola előtt hajnalban még dolgozni szaladnak… És akkor jön egy tanár. Aki szintén az utat keresi. Mindegyikük küzd, kezdetben perspektíva nélkül, aztán a tanár hamarabb rátalál az útra, elkötelezi magát, motivál, óriási sikerre viszi azt a hét “moreno” kölyköt. Mert így látták őket egészen addig.

A "Come un delfino" című filmben fiatalkorú bűnözök kezdenek el úszni, majd jutnak el végül szintén egy fontosabb megmérettetésre. Mindkét történet kapcsán eszembe jutott a gyerekek szeretettankja körüli kérdés, de teljesen más okokból. Míg az olasz filmben egyértelműen éreztem a törődés és a szeretet teljes hiányát, a mexikói részről azt érzékeltem, hogy nem jut idő arra, hogy a gyerekek feltölthessék a szeretettankjukat, foglalkozni sem tudnak vele. Nem azért, mert szüleik nem szeretik őket. Hanem mert a fiataloknak kicsi koruk óta bele kellett folyniuk a felnőttek életébe, nem volt gyerekkoruk, kemény munkára szoktatták őket, bizonyára a szükségesség miatt, de szerintem azért is, mert ezt az egy fajta módját ismerték a szülők, hogy megvédjék őket. Attól, hogy elkallódjanak, rossz társaságba kerüljenek, stb. Mindkét filmben a sport és egy tanár jelenik meg, akit aztán a fiatalok követni kezdenek.

,,Por ahora correr es lo mejor que tienes”. Egyelőre a futás a legjobb, amid van. Sorra láthatjuk, hogy a főszereplők hogyan ugranak át saját árnyékukon, hogyan kezdik önmagukat értékelni. Mindezt elkerülhetjük, ha mi, szülők gyermekünk szeretettankját rendszeresen töltögetjük, hogy tudják, szeretjük őket, akkor is, ha nem mennek ki hajnalban a földre dolgozni, akkor is, ha megbuknak kémiából. Szeretjük őket és bízunk bennük. Gondoljunk bele, a gyermekekből, amikor felnőnek, egy műalkotás születik. A mi életmunkánk.

Facebook oldal: Mexfan/ Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés