A mai nyári napforduló alkalmából visszaemlékeztem, amikor először jártam Teotihuacánban. Még pedig 2007. június 21-én. Akkoriban busszal szeltem keresztül Mexikót. Éjjel utaztam, így spóroltam meg a szállást, napközben várost néztem. Húsz pesoért már volt olyan szállóhely, ahol letusolhattam az adott városban. Ha nem akartam egész nap a hátamon cipelni a holmimat, beadtam a csomag-megőrzőbe és csak az értékeimet vittem magammal. Így is több táska húzta a vállamat, hiszen én akkor már Mexikóban éltem, csak nem egy fix helyen. 

Mindig reggel hat körül érkeztem meg a városokba. Akkor Oaxaca- ból jöttem, hatkor leszálltam Mexikóvárosban és kibuszoztam az archeológiai zónához. Így még nyitás előtt odaértem. Amikor beengedtek, egy darabig teljesen enyém volt ez a misztikus hely. Felmásztam a Holdpiramisra és végigtekintettem az egész "Calzada de los Muertos" ösvényen. Olyan hihetetlenül varázslatos légkör vett körül. Ott álltam teljesen egyedül a piramis tetején, fáradtan, az égnek emeltem a karjaimat, hogy energiát szívjak magamba. Aztán felmentem a Nappiramis tetejére is. Ha belegondolok, azon a nyáron hány piramist másztam meg, annak ellenére, hogy borzasztó tériszonyom van, mégis minden egyes piramis megérte. 

A romváros lassan megtelt élettel. Indián táncosok érkeztek Quetzalcoatl templomához, ahol megállás nélkül táncoltak. Én is beálltam, hiszen akkor már tanultam a rituális táncokat, igaz, kicsivel utána abbahagytam és ez a
fantasztikus tudás a felejtés homályába merült. Tény, hogy Teotihuacán a napfordulók alkalmával teljesen megtelik. Ha valaki egy ilyen kis magányos túrára vágyik, vagy nagyon korán érdemes mennie vagy egy másik napot választania.