Először is gratulálok minden szülőnek, hogy átvészelte ezt az időszakot. Másodszor sok szeretettel köszöntelek titeket a nyári szünidő első napján. Ha visszatekintünk az elmúlt néhány hónapra, valószínűleg nem a könnyű jelző jut eszünkbe. Viszont abban bizonyára egyetértünk, hogy az egyik pozitív hozadéka az volt, hogy kicsit elgondolkodhattunk. Akármennyire is le voltunk terhelve, szerintem mindnyájan elméláztunk a jelenlegi helyzetünkön. Mivel tudnánk jobbá tenni, mi az, amit esetleg el kell engednünk.

Küldöm ezt a szál rózsát mindenkinek, aki részt vett a digitális oktatásban.

Én személy szerint a digitális oktatást mindkét oldalról megéltem. Mint óraadó tanár, ami annyit tesz, hogy emellett folytattam az egyéb vállalkozói tevékenységeimet és mint édesanya, pontosabban egyedülálló szülő. Úgy érzem, a digitális oktatás lehetőséget adhatott volna számunkra, hogy belenyúljunk a gyermekeink nevelésébe, jobban belefolyjunk. Ennek ellenére sokan inkább úgy érezhették, hogy úgy működtünk, mint egy végrehajtó osztag, amint próbáltunk megfelelni az elvárásoknak. Az kétségtelen, hogy ez a fajta távoktatás irgalmatlan terhet rótt azokra a szülőkre, akik emellett dolgoznak, ami nyilván a természetes állapot. Miért a szülőket emelem ki, és miért nem a tanárokat? Mint említettem, mindkét oldal praxisában aktívan részt vettem. Kétségkívül mindenki sokat dolgozott, s hálásak lehetünk azért, hogy gyermekeink befejezhették az iskolaévet. Ez nem minden országban sikerült. Bizony lesznek országok, ahol a koronavírus okozta korlátozások az adott iskolaév érvénytelenítéséhez vezetnek majd. A különbség, amiért a szülőket a háborúban első sorban harcoló gyalogosokhoz hasonlítom az, hogy a gyerekekkel való interakció minden fajtáját ők kapták. Ezek a lelkendezéstől (valljuk be, ebből jelentősen kevesebb volt), a grimaszokon át egészen az én-ma-nem-akarok-tanulni-hisztiig a legszélesebb skálán mozogtak. Emlékszem, milyen határtalan büszkeséggel töltött el, amikor sikerült végre elmagyaráznom a matekot, a kisfiam két egész hétig élvezte és szívesen csinálta is. Aztán fáradni kezdtünk. És itt a másik hiányosság. Az iskolarendszer önmagában sem képes elismerni, hogy a gyerekeknek szükségük van a szünetre. Iszonyatos mennyiségű anyagot sajátítanak el, amit fel kell dolgozniuk. A digitális oktatás hátránya, hogy a tanár ezt most már nem is látja, nem tudja, mikor kellene lazítani. És ugyanannyira elkezd fáradni a szülő, hiszen jómagam is és még sok más anyuka, akikkel tapasztalatot cseréltem, hajnali 4-5 órakor keltünk, hogy érdembeli, produktív munkát tudjunk végezni. Egyszerre minimum 3 ember feladata hárult ránk, a sajátunk, tanítottunk, napi öt étkezést tálaltunk a porontyok elé és mindeközben próbáltunk önmagunk maradni. Mindezt eszközök nélkül... Itt nem arra célzok, hogy nincs itthon kütyü, amin meghallgathatjuk a környezetismeret órát, hanem azt, hogy a könyvek érthetetlenek, sőt mint tanár gyakran inkább a használhatatlan szót alkalmaztam volna néhányra (Erre következő cikkemben még kitérek).

A napirend kulcsfontosságú volt. 

Véleményem szerint a digitális oktatás rengeteg rugalmasságot igényel mind tanár, mind szülő, mind diák szempontjából. Itt elméletileg az a helyzet, hogy a tanár az, akinek erre a legtöbb kerete van. Igaz, őt meg az előírások szorítják sarokba. Az elmúlt hetekben ugyanakkor próbáltam a legkülönbözőbb iskolákba járó diákok szüleivel beszélni, kicserélni az információkat és számtalan jó tapasztalatról hallottam. Mindez új, bele kell tanulni és megvan az a szépsége, hogy minden nap egy fehér lap. Változtathatunk valamin, jobbá tehetjük, csak fel kell ismerni benne a lehetőséget. Próbálkozni kell, kísérletezni. 

És ha már szünidő, gyertek és látogassatok el Kreatív nyár nevű Facebook csoportunkba, ahol szeretnénk ötleteket gyűjteni arra, hogyan tehetnénk ezt a nyarat szebbé gyermekeink számára!