Elindulni nem olyan könnyű. Bele sokszor az ismeretlenbe, talán ijesztőbe is. Vagy éppen egy érdekes kalandba. Nekem mi sem volt természetesebb, mint hogy 16 évesen összecsomagolok és elköltözöm Németországba. Manapság sokan belekényszerülnek ebbe a helyzetbe, vagy ami pozitív, hogy egyre több embernek lehetősége van erre.

Nekem talán az volt a szerencsém, hogy 2000-ben még nem tartottam semmitől. Mindenképpen Flensburgba akartam költözni, s akik ismernek, tudják, addig nem nyughatok, amíg el nem érem a célomat. Viszont azt is tudtam, hogy nekem kell ezt elintéznem, segítség nélkül. Szüleim mindenben támogattak, de ez volt a próba, hogy valóban képes vagyok-e egyedül nekivágni a világnak. Sikerült. Ők nem szóltak bele, hogy hová megyek és minek, mivel saját szemükkel láthatták, baj nem lesz.

Ezután sem álltam meg. Amikor Flensburgban jártam gimnáziumba, elhatároztam, hogy dél-amerikai régészetet fogok tanulni. Nagyon kevés ilyen szak van a világon, Hamburgban azonban nagy népszerűségnek örvendett. Ismertem a lehetőségeimet, hogy szüleim nem tehették meg, hogy csak úgy kiküldjenek tanulni, tehát ösztöndíj kellett. A DAAD ösztöndíjához viszont csak úgy juthattam hozzá, ha elkezdek Magyarországon tanulni, leginkább germanisztika szakon. A Pázmányon akkoriban a duplaszakot fogadták csak el, így a német mellé mindenképp kellett valami más. A komunikáció szak mellett az olasz és a spanyol merült fel. Ekkor jött a kisebbik gond, hogy melyik nyelvből tudnék érettségizni. Spanyolt nem a gimnáziumban tanultam, úgyhogy az hamar kikerült a képből. Maradt az olasz. Viszont az akkor aktuális iskolámban érettségi vizsgát nem tehettem olaszból. Mielőtt odaköltöztünk, én a komáromi hatosztályosba jártam. Rosszul viseltem, amikor el kellett hagynom szeretett iskolámat, ezért a szünetekben visszajártam. Így adódott, hogy az ottani olasz tanárnőnek semmi kifogása nem volt, hogy nála vizsgázzam. Ezzel egy álmom teljesült, hiszen a volt osztálytársaimmal is érettségizhettem (magyarul két helyen érettségiztem). 

Aztán sorra szereztem meg az ösztöndíjakat, s könnyen kiharcoltam, hogy csak a vizsgákra kelljen hazajönnöm. Olyan fordulatot vett az életem, amiről gyerekkoromban álmodni sem mertem. Úgy képzeltem, hogy 18 évesen férjhez megyek, családot alapítok, mindössze eddig láttam. Nem mertem nagyot álmodni, mert nem ismertem olyat, aki ezt valóra váltotta. Végül elkezdtem menetelni egy úton, amin nem volt megállás. Már nem csak a régészet tűnt fontosnak, hanem egyre inkább előtérbe került a színház. Hamburg szerves részévé vált egyetemi éveimnek, de megengedtem magamnak más kilengéseket is, mint Perugia, Róma és végül Mexikó. Ahol aztán sokáig megálltam.

Szerencsésnek mondhatom magam. Nem fájt elmennem, nem féltem, jól éreztem magam, a védőangyalom pedig mindig oltalmazott. Csak sokkal később, kisfiam születésével kezdtem jobban kötődni Magyarországhoz. Egyre fontosabbak lettek a gyökerek, de ebbe immár más kultúrák is keveredtek. Karácsonykor ugyanúgy van bejgli, mint Stollen és panettone az asztalomon. A halottak napját mexikói módra ünnepeljük, kisfiam pedig háromszor kap ajándékot. December 6- án érkezik Mikulás, december 24- én Jézuska és január 6-án a három királyok. Talán furcsa család vagyunk, gyermekem és én, ám úgy vélem, ezáltal csak gazdagodtunk. Ne féljetek nekivágni a világnak! De attól se tartsatok, amikor haza szeretnétek térni. Sokan szinte bántóan nekem szegezték a kérdést: És most itt akarsz boldogulni? Úgy beszélnek Magyarországról, mint egy elveszett világról. A válaszom, igen. Hazatértem és itt fogok boldogulni. Kövessetek Facebook oldalamon: Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés.