Én nem voltam olyan bátor, hogy bevállaljam a külföldi utazásokat, de arról nem akartunk lemondani, hogy elutazzunk valahová. Ezért úgy döntöttünk, felfedezzük Magyarországot. Bepakoltuk a Kajla útlevelet, a térképeket, melyek kisfiam féltett kincsei és irány először a Tisza- tó, aztán Eger, végül néhány rövidebb kirándulás. Mindegyikről beszámolok majd, a sort viszont kezdjük a Fővárosi Állat- és Növénykerttel.

Néhány éve már, hogy ellátogattunk ebbe az állatkertbe, pedig egyre több apropónk lett volna rá. Gyermekem másik féltett kincse egy kis plüss lajhár, amit egyik costa rica-i barátnőmtől kapott. Sosem hittük volna, hogy ennyire megszereti, majd kedvenc állataként tekint ezekre az emlősökre, amelyekről igyekezett minél többet megtudni és amelyekről rendszeresen kapott fényképeket, videókat Costa Rica-ból. Hiszen azok a barátaink, akik a hegyekben laknak, gyakran részesülnek izgalmas látogatásokban tőlük.

Testvéremnek karácsonykor az a zseniális ötlete támadt, hogy fogadjunk örökbe egy lajhárt a Fővárosi Állatkertben. Amikor átnyújtotta a karácsonyi ajándékot, a fiam még nem igazán értette ennek a jelentőségét, beletelt egy kis időbe, hogy meglássa a nagyszerűségét. Amikor feldolgozta ezeket a történéseket, a lajhárnőstény a családunk tagjává vált.

Már nagyon vártuk, hogy megismerhessük Pufókot. Először Máté születésnapja környékére terveztük a látogatást, de én állandóan valami betegséggel küzdöttem, ezért elnapoltuk. Aztán Pufók születésnapját céloztuk meg, amely érdekes módon a mexikói nagymama születésnapjával esett egybe. Akkor sem jutottunk el, aztán beütött a járvány. Hónapokig ki sem tettük a lábunkat. Tényleg betartottunk minden előírást és közben titkon reméltük, hogy június végén elindulhatunk Mexikóba a családhoz és Costa Rica-ba a barátainkhoz. Abban is, hogy a testvérem és én májusi születésnapunkon részt vehetünk az Örökbefogadók találkozóján. Egy közös családi nap lett volna az ünneplésünk, de mindez dugába dőlt, mert még félve mozogtunk és az állatkert is zárva tartott. Most, kihasználván a nyári szünetet és a viszonylagos szabadságot, végre meglátogattuk Pufókot. Több mint négy óra gyaloglás után jutottunk el hozzá, mert a park minden egyes szegletét be akartuk járni. Bevallom, kicsit ünnepélyesebben képzeltem el a nagy találkozást, de így is nagyon örültünk, hogy végre megpillanthattuk. Igaz, négyen feküdtek összekuporodva, ezért kicsit lutri, hogy melyikük volt a miénk :) 

Ami talán a legszebbé varázsolta ezt a napot, az a társaság volt. Kedves barátnőmmel és fiaival osztottuk meg ezt az élményt. Büszke vagyok arra, hogy elmondhatom, van egy barátnőm, aki 35-36 éve (ki bírja már számolni) kitart mellettem. Amikor vasárnap a kisfiam úgy döntött, spontán módon náluk marad néhány napig, kicsit irigyeltem. Emlékszem, miután mi elköltöztünk és szétváltak az útjaink, hányszor töltöttem minden létező szünetet az ő házukban, ahol mindig úgy kezeltek, mintha otthon lennék. Mivel ők továbbra is ugyanabban a faluban laknak, ilyenkor olyan, mintha hazatérnék. Hálás vagyok értük, s örülök, hogy ez az állatkerti séta ilyen jól sikerült. Reméljük, a fiatalabb generáció tovább viszi a barátságunkat.