Nemrég adták a televízióban a Tűzben edzett férfi (Hombre en llamas) című filmet, ami ezt a bejegyzést ihlette. Furcsa volt, a tévében látni Mexikóvárost, ahol a barátaink laknak, ahová oly sokat jártam, hallgatni a zenét és szembesülni mindazzal, amiben évekig éltünk. Csakhogy mindez együtt Mexikó. Ezt vagy elfogadja az ember és mindennel együtt szeretni tudja vagy sosem lehet boldog ott.

#indián kultúrák #régészet #rituálék #ceremóniák

Talán fellengzős a szövegem és bevallom, én sem tudtam sokáig elfogadni úgy Mexikót, amilyen. Pedig azért kerültem oda, mert szerettem és nem beleszerettem. Gyerekkorom óta vonzott, az egyetem alatt pedig, amíg közép-amerikai archeológiát tanultam, egyre jobban megszerettem, pedig még sosem láttam. Viszont ismertem a titkait. Mielőtt elindultam volna, teljes egészségügyi tortúrán, például kismillió oltáson estem át, amire, meg vagyok győződve róla, hogy nem volt szükség. Aztán szépen elcseréltem az öreg kontinenst egy harmadik világbeli országra. A nagy kontrasztok hazájára. Én az átlagemberek között éltem, mexikói családom is. Ennek örülök, hiszen úgy megtapasztalhattam meg Mexikót, mint lakosainak nagy része. Busszal jártam, ehhez semmilyen pozitív élményem nem fűződik, nem éltem zárt és őrzött rezidenciában, nap mint nap láttam az utcán kéregető és iskolába nem járó gyerekeket.

Viszont megéltem ennek teljes ellentétét is. Volt olyan hét éves diákom, akit öt! testőr kísért a nyári táborba. A kisfiú láthatóan sok időt töltött velük, többet, mint a saját szüleivel, ezért el kezdett olyan viselkedést mutatni, mint egy magányos, felnőtt férfi. Tény és való, hogy azon a két nyáron úgy vigyáztak ránk, hogy ember közel nem férkőzhetett hozzánk. Mindenhol ott voltak, a tízórai szünetben az oszlopok mögött, a tantermen kívül a folyosón, mindenhol. A magángimnáziumban, ahol szintén évekig tanítottam, a gyerekek jelentős része szintén vagy testőrrel, vagy sofőrrel vagy valami egyéb személyzettel érkezett. Rengeteg lelkileg elhagyott gyermeket láttam abban az iskolában. Valamit valamiért, úgy mond, de vajon ki választotta azt az életet?

#maja falu #chili-termesztés

#kulináris élmények

Sokan, akik látták a filmet, talán megijedtek a mexikói valóság ennyire erős ábrázolásától. Mi vesz rá egy embert, hogy a honfitársait ölje? És hogyan lehet ilyen körülmények között élni? Lehet egyáltalán? A válaszom, igen. Én is ott éltem az elmúlt tíz évben. Tudok biztonsággal mozogni, vannak barátaim, akik akár életük árán is megvédenének, és ebben teljesen biztos vagyok, mert ez is a mexikóiak egyik ismerve. Tudom, meddig mehetek el, hogyan ne keltsek feltűnést, hogyan olvadjak közéjük. Tudom, hogy sokan odavannak Mexikóért. Elbűvőlőnek tartják, de vajon tudják szeretni minden fogyatékosságával együtt? Bevallom, én nem mindig tudtam. Újra a távolból kellett rátekintenem, hogy felfedezhessem, mi vonzott oda, milyen csodálatos ország. Nekem persze könnyű, hiszen egy darabja örökre velem marad. 

#siempre en fiesta #örök barátok