Rendhagyó bejegyzés következik. Nem ezt a témát terveztem és nem mára, hanem tegnapra, de az élet felülírta. Csütörtök reggel, belépve az egyik közösségi média felületére, két poszton megakadt a szemem. Két olyan ember, akit hitelesnek tartok, közel a vízilabdához. Az elsőt nem értettem, talán az agyam nem küldte tovább az információt, a másodikat viszont már igen, de bevallom, nem akartam elhinni. Benedek Tibor halálhíre rányomta a bélyegét a következő órákra és most itt ülök az éjszakában, mert eszembe jutott ez a történet.

(Kép forrása: radio1.hu)

Tizenkilenc évvel ezelőtt, június közepe táján (mostanság ünnepelhettük az évfordulóját, de ki emlékszik már a pontos dátumra) az érettségi szóbeli vizsga előtti éjszakán én nem nyugodtan relaxáltam az ágyban és pihentem ki magam a másnapi megmérettetésre, hanem felutaztam Budapestre, kimentem a Margitszigetre, a Hajós Alfréd uszodába. Oda, ahol tegnap este több ezren mondtak búcsút Benedek Tibornak. Ott voltam a Hajósban, mert látni akartam az Aranycsapatot a budapesti vízilabda EB-n. Azért, mert nem akartam lemaradni erről holmi érettségi vizsga miatt. Meg akartam nézni azokat a férfiakat, akik történelmet írtak egy évvel azelőtt Sidney-ben. A szigetnek és a vízilabda szentélyének olyan hangulata van, amely mindenkit magával ragad. És ennyi év távlatából is emlékszem arra, hogyan éreztem magam akkor ott. Büszke voltam, szenvedélyes, egy tizennyolc éves leányzó, aki nem bulizni lógott el otthonról, hanem szülei beleegyezésével és bizalmával nézte a döntő meccset. Nem, nem az első helyért játszottak. Akkor nem, mégis számomra mintha az EB-t nyerték volna meg. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy közel lehettem hozzájuk, szurkolhattam nekik. Nagyon későn értem haza, majd másnap reggel nyolckor megjelentem az érettségi szóbeli vizsgámon, melyet sikerrel letettem. Megbántam volna, ha aznap máshogy döntök.

Még egyetemista éveim elején kijártam meccsekre, figyelemmel kísértem a vízilabdát, valamennyire belekerültem a közegbe, majd amikor nekiindultam a világnak, még Olaszország kellős-közepén is, egy magyar-olasz összecsapáson képes voltam hangosan, elhivatottan szurkolni a magyar csapatnak. Néhány évvel később hosszú időre elhagytam Magyarországot. 2014-ben úgy időzítettem a hazalátogatásunkat, hogy megnézhessük a vízilabda EB-t Budapesten. Kisfiam első útja hazánkba, apukám 60. születésnapja. Ekkor már Tibi volt a szövetségi kapitány. Immár a parton bizonyíthatott. Mindenki láthatta munkájában az alázatot és a hitet. Hitt abban, amit csinált, hitt a csapatában. Emlékszem a döntő éjszakájára. Igen, akkor az első helyért. A meccs elején meghallgattuk a himnuszt. Hihetetlen élmény volt, ahogyan felcsendült a Margitsziget susogó fái között. Nem akartam felvenni videóra. Mert én akkor akartam megörökíteni, amikor a fiúk megkapják az aranyérmet. Erre akkor nem került sor. Lemaradtam arról a nevezetes himnuszról.

Nehéz időket élünk. Olyan korszakot, amikor mint szülő minden szalmaszálba belekapaszkodunk, hogy értékes gyermeket tudjunk nevelni. Amikor Benedek Tibor az egyik személy, akit példaként állíthatok a fiam elé. Mindig így tekintettem rá, és nem csak rá. Emberek, akik értéket képviselnek, akik fegyelmezetten, alázattal megdolgoznak a sikerért. Azonban nem csak a sportolói oldala a példaértékű, hanem mint családapa, férj, mint ember. Nagyon sajnálom, hogy Benedek Tibornak csupán ilyen kevés idő adatott meg. Bár ha jobban meggondoljuk, ő fogta ezt a 47 évet és dupla annyit préselt bele. Nyugodj békében, Tibi! Ha megengeded, továbbra is példaképként szeretnék mesélni rólad a kisfiamnak. Remélem, inspirálni fogod és továbbra is közvetíted felé azokat az erényeket, melyek téged megkülönböztettek. Egy nemzet szívében élsz majd tovább!

Először is gratulálok minden szülőnek, hogy átvészelte ezt az időszakot. Másodszor sok szeretettel köszöntelek titeket a nyári szünidő első napján. Ha visszatekintünk az elmúlt néhány hónapra, valószínűleg nem a könnyű jelző jut eszünkbe. Viszont abban bizonyára egyetértünk, hogy az egyik pozitív hozadéka az volt, hogy kicsit elgondolkodhattunk. Akármennyire is le voltunk terhelve, szerintem mindnyájan elméláztunk a jelenlegi helyzetünkön. Mivel tudnánk jobbá tenni, mi az, amit esetleg el kell engednünk.

Küldöm ezt a szál rózsát mindenkinek, aki részt vett a digitális oktatásban.

Én személy szerint a digitális oktatást mindkét oldalról megéltem. Mint óraadó tanár, ami annyit tesz, hogy emellett folytattam az egyéb vállalkozói tevékenységeimet és mint édesanya, pontosabban egyedülálló szülő. Úgy érzem, a digitális oktatás lehetőséget adhatott volna számunkra, hogy belenyúljunk a gyermekeink nevelésébe, jobban belefolyjunk. Ennek ellenére sokan inkább úgy érezhették, hogy úgy működtünk, mint egy végrehajtó osztag, amint próbáltunk megfelelni az elvárásoknak. Az kétségtelen, hogy ez a fajta távoktatás irgalmatlan terhet rótt azokra a szülőkre, akik emellett dolgoznak, ami nyilván a természetes állapot. Miért a szülőket emelem ki, és miért nem a tanárokat? Mint említettem, mindkét oldal praxisában aktívan részt vettem. Kétségkívül mindenki sokat dolgozott, s hálásak lehetünk azért, hogy gyermekeink befejezhették az iskolaévet. Ez nem minden országban sikerült. Bizony lesznek országok, ahol a koronavírus okozta korlátozások az adott iskolaév érvénytelenítéséhez vezetnek majd. A különbség, amiért a szülőket a háborúban első sorban harcoló gyalogosokhoz hasonlítom az, hogy a gyerekekkel való interakció minden fajtáját ők kapták. Ezek a lelkendezéstől (valljuk be, ebből jelentősen kevesebb volt), a grimaszokon át egészen az én-ma-nem-akarok-tanulni-hisztiig a legszélesebb skálán mozogtak. Emlékszem, milyen határtalan büszkeséggel töltött el, amikor sikerült végre elmagyaráznom a matekot, a kisfiam két egész hétig élvezte és szívesen csinálta is. Aztán fáradni kezdtünk. És itt a másik hiányosság. Az iskolarendszer önmagában sem képes elismerni, hogy a gyerekeknek szükségük van a szünetre. Iszonyatos mennyiségű anyagot sajátítanak el, amit fel kell dolgozniuk. A digitális oktatás hátránya, hogy a tanár ezt most már nem is látja, nem tudja, mikor kellene lazítani. És ugyanannyira elkezd fáradni a szülő, hiszen jómagam is és még sok más anyuka, akikkel tapasztalatot cseréltem, hajnali 4-5 órakor keltünk, hogy érdembeli, produktív munkát tudjunk végezni. Egyszerre minimum 3 ember feladata hárult ránk, a sajátunk, tanítottunk, napi öt étkezést tálaltunk a porontyok elé és mindeközben próbáltunk önmagunk maradni. Mindezt eszközök nélkül... Itt nem arra célzok, hogy nincs itthon kütyü, amin meghallgathatjuk a környezetismeret órát, hanem azt, hogy a könyvek érthetetlenek, sőt mint tanár gyakran inkább a használhatatlan szót alkalmaztam volna néhányra (Erre következő cikkemben még kitérek).

A napirend kulcsfontosságú volt. 

Véleményem szerint a digitális oktatás rengeteg rugalmasságot igényel mind tanár, mind szülő, mind diák szempontjából. Itt elméletileg az a helyzet, hogy a tanár az, akinek erre a legtöbb kerete van. Igaz, őt meg az előírások szorítják sarokba. Az elmúlt hetekben ugyanakkor próbáltam a legkülönbözőbb iskolákba járó diákok szüleivel beszélni, kicserélni az információkat és számtalan jó tapasztalatról hallottam. Mindez új, bele kell tanulni és megvan az a szépsége, hogy minden nap egy fehér lap. Változtathatunk valamin, jobbá tehetjük, csak fel kell ismerni benne a lehetőséget. Próbálkozni kell, kísérletezni. 

És ha már szünidő, gyertek és látogassatok el Kreatív nyár nevű Facebook csoportunkba, ahol szeretnénk ötleteket gyűjteni arra, hogyan tehetnénk ezt a nyarat szebbé gyermekeink számára!

Amikor a gyerekek nyelvóráira készülök fel, szeretem belevonni az éppen aktuális ünnepek témakörét, hozzájuk kapcsolódó szavakat, kifejezéseket. Mindig gyerekdalokkal és mondókákkal vezetem be az órákat, majd körbeülve megbeszéljük a témát. A lényeg, hogy a gyerekek köthessék valamihez és mindez nyugodt körülmények között történjen. Az anyák napi óratervben ezt követően alkalomhoz illő verseket olvasunk, majd az édesanyákról beszélgetünk, lerajzoljuk és leírjuk őket. Ezután természetesen barkácsolunk, aminek keretein belül a gyerekek írhatnak is az adott idegen nyelven. Tehát az összes fejlesztési területen dolgozunk, olvasás, írás, hallás utáni értés és szóbeli kommunikáció. 

Keressétek a német és spanyolnyelvű óraterveket a Pinteresten 

A távoktatás minden szülőt óriási megpróbáltatások elé állít. Hirtelen nem csak nyelvtanár lettem, hanem minden tantárgyat tanítok. Lassan már én magam vágyom arra, hogy a könyvek helyett valami életszagút adjak a gyerekem kezébe és úgy gyakorolhassunk. Ezért találtam ki az anyák napi sütögetést. A kisfiam gyakran szokott kuktáskodni, de én sosem közelítettem meg tudatosan a témát. Pedig rengeteget gyakorolhatott a matematika területén. Számoltunk, kiszámoltunk, mértünk. Beszélgettünk a sebességről és az idő múlásáról is. A robotgépen található időmérő remekül érzékelteti a másodpercek és percek viszonyát. A dekorációhoz számos apró gyöngyöt használtunk, amivel szintén jól lehet összeadást-kivonást gyakorolni. Mint szülő-tanárok sok kreativitásra van szükségünk nap mint nap, nyilván az ösztöneink jó utat súgnak, bár a kezünk eléggé meg van kötve, hiszen nincs különösebben idő arra, hogy mindent ilyen életszerűen magyarázzunk el. 

Kellemes hosszú hétvégét kívánok mindenkinek és BOLDOG ANYÁK NAPJÁT az édesanyáknak! Kövessetek Facebookon is!

Mint tudjátok, szeptember óta egy általános iskolában tanítok. Fontosnak tartom, hogy meséljek nektek néhány ott tapasztalt jelenségről. Elsődlegesen az áll a munkaváltoztatási döntésem mögött, hogy a kisfiamat ebben a beszokási, új időszakban segíthessem. Valamint, hogy oktathassam német nyelvre azon egyszerű okból, mert többnyelvű nevelésében eddig rengeteg energiám van és én egyre több gyermektől, illetve fiataltól hallom azt, hogy mennyire utálják a német nyelvet. Engem már az is meglep, hogy egy ennyire erős ellenérzés kifejlődik egy nyelv, egy számukra tökéletesen ismeretlen kultúra iránt. 

A kezdet nem volt zökkenőmentes, már csak azért sem, mert a sok jóakaróm óvva intett attól, hogy a saját gyerekemet tanítsam. Két okból: a gyerekek vagy nem fogják elhinni, hogy nem kivételezek vele, vagy én fogok vele pont emiatt túl szigorúan bánni. Úgy vélem, ez az első osztályban még nem igazán téma, a gyerekek tele vannak jóindulattal egymás iránt vagy ha éppen össze is vesznek, másnapra a vita a feledés homályába vesz. Aki ismer, két dologban biztos lehet. Elsősorban élményként gondolok a nyelvoktatásra és úgy próbálom átadni az ismeretanyagokat. Másodsorban viselkedésem etikus. Ha ilyen apró részletről van szó, hogy például kivételeznék a gyermekemmel, sem helytálló, hiszen ahogyan otthoni nevelésemben, az iskolában is a következetesség híve vagyok. Ha könnyekkel a szívemben, de ugyanúgy rászólok a saját gyerekemre, mint a másikra, a büntetésnek meg amúgy sem vagyok híve ilyen kis korban.

Amiről viszont szerintem fontosabb szólni, hogy általa egy cinkostársra leltem a csoportban, hiszen ő jól ismeri minden rezdülésem. És a jó példa mindig ragadós. Elég egy jókor feltett kéz, illetve válasz, de a visszahúzódás is, a többiek pedig követik. 

Nyilván merőben más az elsősöket és a sok mindenen átment nyolcadikosokat oktatni. Nekem mindkét tapasztalatban részem van. Örülök, hogy egyelőre elhinthettem a kicsikben a nyelv tiszteletét, az érdeklődést, azt, hogy a német óra egy jó hely, egy jó dolog. Gyakran odajönnek hozzám, amikor anyukaként vagyok jelen, hogy aznap vagy holnap lesz-e német óra, mikor jövök, elújságolják, hogy mennyire szeretik a németet és milyen előrelépéseket tettek. Remélem, még sokáig kísérhetem őket ezen az úton.

Még adósotok vagyok a spello-i élménybeszámolómmal. Mivel tudtam, hogy aznap zárt ajtók mögött zajlik a forgatás Spoleto-ban, kibaktattam a vasútállomásra és leültem egy idős néni mellé. Megkérdeztem, mit ajánl, menjek Assisi-be vagy inkább Narni-ba. Aztán elhangzott a varázsszó, Spello, hát, persze, hiszen évek óta el akartam oda látogatni.

Megváltottam a jegyemet, direkt olyan tájban mentem a vonathoz, amikor tudtam, hogy bármelyik irányba indulnak. Egy óra múlva már Spello-ban voltam. Nem csalódtam, gyönyörű kis város, mely a legvirágosabb utcák és erkélyek városának cím méltó hordozója.

A központba érve, először a heti piacba akadtam, ahol természetesen szebbnél szebb virágokat lehetett vásárolni. Ahogyan egyre feljebb kaptattam a dombon, még több csodás utcácskába botlottam. Ebédtájt már igencsak megéheztem, ezért elfogyasztottam egy tipikus crescia-t.

A séta közben betértem egy kézműves boltba, ahol szebbnél szebb csészéket és kézzel festett kerámiát láttam. Megígértem a tulajdonosnak, egy nyolcvan éves úrnak, hogy visszafelé is benézek. Ígéretemhez híven megálltam és újra végigmértem gyönyörű portékáját. Aztán szóba elegyedtünk és hosszasan beszélgettünk a régi világról, a modern korról és milyen volt akkor, amikor Terence Hill Spello-ban forgatott. Mert bizony erre is akadt példa. A képen látható kis téren vettek fel akkoriban jelenetet a Don Matteo sorozatba és pont ebből az üzletből vitték nekik a frissítőket.

Régen rengeteg megkeresésük volt, nem győzték teljesíteni a megrendeléseket. Változnak az idők, ők is öregszenek, mégis ha olyan portékát szeretnétek hazavinni Spello-ból, mely egyedi és öröm ránézni, térjetek be ide. Novembertől márciusig zárva tartanak, hiszen minden termékük kézzel festett és ilyenkor készülnek. Én mindenkit jó szívvel bátorítok arra, hogy keresse fel Spello-t és a L’ angolo nevű helyet.

Még szeptember végén jártam a Goethe Intézet által szervezett workshopon. Az esemény egyik érdekessége, hogy Szent Jeromos napján került megrendezésre. Ő többek között a fordítók védőszentje. A beszélgetés elején megemlékeztünk arról a tényről is, hogy ez évtől hivatalosan augusztusban ünnepeljük az indián nyelveket. Fontos kérdéseket feszegettünk, egy minta alapján pedig betekintést nyerhettünk a meghívott fordító, Csősz Róbert munkastílusába.

Ő maga, amikor egy mű lefordítására készül, szeret erre a feladatra felkészülni, utánanézni, olvasni. Alázatosan kell bánni a szöveggel, azt kell fordítani, ami ott áll, ez mind stílusra, mind értelemre értendő. Az egyik tipikus hiba a felülstilizálás, ami minden esetben elkerülendő. Munkánk során történeteket, egy adott szituációt, világot adunk vissza másik nyelven. Amikor több változat fekszik előttünk, s azon töprengünk, melyik lehet a helyes szó, illetve kifejezés, az egyik fontos szempont az lehet, hogy az olvasót ne zökkentsük ki az olvasói élményből. Csősz Róbert különböző színeket használ a különböző típusú és súlyosságú problémák jelölésére. Lehet egyszerű kétség, miszerint melyik szó illik oda a legjobban, de beszélhetünk stilisztikai problémáról is vagy ami már a legsúlyosabb, jelentést befolyásoló kérdésekről.

Olyan témák jelentek még meg, de idő hiányában nem kerültek kifejtésre, mint a dialektus és a szleng fordítása. Óvatosan kell bánni az elavult szlenggel, hiszen nem árt átgondolni, érti-e még egyáltalán valaki az adott kifejezést.

Mindent összevetve nagyon informatívnak találtam a workshop-ot, s nem csak fordítóként, de íróként is sikerült néhány tippet magamba szívnom.

Abban a felejthetetlen élményben volt részem, hogy ellátogathattam az első alkalommal megrendezésre került Erzsébetvárosi Filmnapra, melynek meghívott vendége Olaszország volt. Bevallom, a színészek listája csábított oda csakúgy, mint a Spencer Hill Magic Band esti koncertje. Kellemes, izgalmas délutánra számíthatunk.

Az ünnepélyes megnyitó méltó módon köszöntötte a megjelent művészeket. Először Carlo di Palma özvegye, Adriana Chiesa di Palma, a maga is híres producer mesélt nekünk a férjéről készült dokumentumfilmről, karöltve a rendezővel, Fariborz Kamkari-val.

Ezután a Bud Spencer és Terence Hill filmekből jól ismert Salvatore Borgese és Riccardo Pizzuti szórakoztatta a közönséget. Szó szerint. Korukat meghazudtolva viccelődtek a színpadon. Biztosan minden rajongó jól emlékszik rájuk. Anulu, csak, hogy Sal Borgese egyik híres és hálás szerepét említsem, Riccardo Pizzuti pedig, mint a fogköpködős fickó a bunyókban.

Veronica Bitto- t a Nevem: Thomas című filmben ismerhettük meg. Nem igazán tudtam, mire számíthatok, milyen is a hölgy az életben. Ha a szerepe közel állna hozzá, nem feltétlenül egy pozitív jellemre vártunk volna. Ezzel szemben Veronica egy rendkívül kedves (ezt is mutatja, hogy mindenkinek névre szólóan dedikált, fényképet készített), visszafogott, félénk lány. Kifejezetten zavarban volt a színpadon. Ördög Nóra kérdésére válaszolva elmesélte, hogyan kapta meg a filmszerepet. Mint minden színésznő ő is gyakran járt meghallgatásra, viszont jó szokása szerint mindig sokkal hamarabb ér annak helyszínére. Órákkal korábban. Terence Hill- lel így a bárban találkozott, aki meghívta egy cappuccino-ra. Eközben elbeszélgettek a szerepről, majd Terence megkérdezte: Na, felvesszük? Veronica külön kiemelte, hogy Terence mindvégig végtelenül türelmes volt vele és mindig egy szinten éreztette őt saját magával. 

Később hasonló kérdésekről faggatta Gianni a színpadon Borgese-t és Pizzuti-t is. Milyen Terence Hill valójában, amikor dolgozik. Kiemelték magas szintű professzionalitását, precizitását és a szakma, illetve emberek iránti alázatát, amiről én szintén meggyőződhettem és már meséltem nektek.

A sztárok felvonulását Claudia Cardinale zárta, aki életében 181 filmben szerepelt, ezért méltán nevezhetjük őt az olasz filmvilág egyik meghatározó ikonjának. Egyik nagysikerű filmje a Volt egyszer egy Vadnyugat, ami kapcsán Vásáry André lépett színpadra, hogy előadja annak betétdalát. Claudiára azonban várt egy második meglepetés is, még pedig a 100 tagú cigányzenekar 7 szólistája adott neki ízelítőt a magyar zenéből.

A délután és az este folyamán filmvetítések gazdagították a kínálatot, valamint a Pesti Magyar Színház előtti téren a Spencer Hill Magic Band gondoskodott a fergeteges hangulatról. Hihetetlen élmény volt találkozni ezekkel a színészekkel, remekül választotta ki a szervezés a meghívottak listáját. Én még a rendezvény előtt találkoztam Salvatore Borgese-vel. Szerintetek mit mondott nekem éppen, amikor ez a fénykép készült?

Egy általam szervezett hétvégi utunkat mutatom most be nektek. A linkek alatt egy-egy videót is találtok. Mint mindig, a kiindulópont Cartago volt. Első nap Liberia-ig akartunk eljutni. Kedves kis, tipikus város, de kiemelkedő látnivalók nélkül. Az odavezető út igen jó minőségű. Mivel esős időszak volt már, az erdei részen, nagyon erős zivatarba keveredtünk, akkor lassan és körültekintően lehetett haladni. 

A második napunkat egy közeli halászfaluban, Cuajiniquil- ben kezdtük. Gyönyörű látvány és érdekes madárhangok jellemzik a helyet.

Strandra viszont a Junquillal nemzeti parkba mentünk. A vadőr kedvesen felhívta a figyelmünket, hogy merre ne menjünk, mert a park lakói között krokodilok is vannak. Velük végül nem találkoztunk, de számos leguán látogatta meg a holminkat.

Aznap esti szállásunk életem egyik legszebb helyén volt. Nem bántuk, hogy egész éjjel szakadt az eső, nem igazán aludtunk, hajnalban pedig állathangokra, sőt egy közelben élő kongó-bőgőmajom-család köszöntésére riadtunk fel.

Az esős időszak nem igazán kedvezett a vasárnapi programunkhoz. Aznap a Tenorio vulkánhoz tartozó Nemzeti Parkot akartuk meglátogatni, ahol a csodálatos Kék Lagúna található. Viszont esőzések idején inkább csokoládébarna színben pompázik. Reggel emiatt nem siettünk, mert vártuk, hogy kitisztuljon a víz. Nem lett tökéletes megérkezésünkig, de én véltem türkizkék színt felfedezni. A túra nem egyszerű, voltak lépcsők, ahol nagyon nagyot kell lépni, előnyt élveztek a magasabb turisták, viszont maguk a costa ricaiak kifejezetten szenvedtek. A terepet nehezítette a felázott, sáros föld és a csúszós kövek. Én mindezek ellenére nagyon ajánlom ezt a nemzeti parkot, gyönyörű tájakkal, vízeséssel, kék lagúnával és vulkánnal. Kifelé jövet pedig kipipálhattunk egy újabb pontot a bakancslistánkon: elázni az esőerdőben.

Ezen a környéken még rengeteg más látnivaló akadt volna, többek között a Miravalles vulkán, melynek tövében különböző masszázsokat is lehet igényelni. Őszintén ajánlom a Tenorio-Miravalles zónát, ha valaki igazi őserdő- érzületre és izgalmas túrákra vágyik.

A legutóbb egy csoportban feltették azt a kérdést, hogyan írunk. Van-e még valaki, aki papírra veti első gondolatait vagy rögtön gépel.

Amikor 2016-ban visszatértem Magyarországra, szinte rögtön adásmeneteket/forgatókönyveket kezdtem írni egy rövid, napi műsorhoz. Fontos volt a hatékonyság, Szinte futószalagon szolgáltattuk a szövegeket. Hiába akartam volna időt spórolni, nekem fontos a papír. Azért, hogy mégse tartson túl sokáig egy-egy script befejezése, csak a párbeszédeket jegyzeteltem le, a kitöltő szöveget már gondolkodás nélkül csak begépeltem.

Amikor két és fél év után véget ért ez a projekt, kicsit megkönnyebbültem, mert felszabadultak a kreatív energiáim. Mégis hónapokba telt, hogy hozzá nyúljak a regényemhez, melynek ötlete már régóta a fejemben volt és aminek addig kitalált részletei egy füzetben pihentek. Az első costa rica-i kiküldetésem hozta meg az áttörést, volt, hogy fél éjszaka írtam. Inspirált a hely, az emberek és az, hogy egy kicsit egyedül is lehettem. Egyre inkább megtelt a füzetem, amit védtem mindentől és mindenhová magammal vittem. Ezt tagadni sem lehetne: sajnos már gyűrött és szétáztatott, mert amikor levittem a Manuel Antonio strandjára, beleömlött a víz. Csodával határos módon minden olvasható maradt.

Számomra fontos, hogy a történet nagyrészt összeálljon dramaturgiailag. Eléggé csapongok, mert képes vagyok belekezdeni egy jelenetbe, majd átugrani egy másikba. Pont ezért lényeges, hogy tudjam, hová fogom később beilleszteni az adott részt. A füzet után jön a gépelés, ez nekem már egyfajta szerkesztés, korrektúra, kiegészítek gondolatokat, hozzá írok. Utána kinyomtatom és újra átolvasom. Kijavítom a szöveget, szavakat cserélek, ha esetleg felmerül a szóismétlés, átnézem logikailag, hogy ne legyen benne ugrás vagy törés. Ezután digitálisan is átalakítom az elkészült anyagot, amit majd egy utolsó alkalommal még egyszer kinyomtatok, amikor már az egész könyvet egyszerre szeretném elolvasni.

Ez az én technikám, nekem így kényelmes írni. Valószínűleg nem vagyok egyedül. Tavaly egy mexikói drámaírónőt kísérgettem a városban és ő mesélte, hogy egyszer, amikor hónapokra elvonult Kanadába a vadonba, több füzetet is telejegyzetelt. A természet biztosan hatással van a kreatív, művészi vénára, én úgy érzem, most megtaláltam azt a helyet, ami ebben segítségemre lehet.

Természetesen nem telhetett el a nyár nyelvórák nélkül. Ezúttal Olaszországba utaztunk egy alternatív nyelvtanfolyam céljából. Ravenna és Padova remek helyszínt biztosítottak kultúrálódásra, gasztronómiai élményekhez és ahhoz, hogy a diákok rögtön bevethessék az éppen aktuális témában elmélyített szókincset, kifejezéseket. Próbáltuk megtalálni az egyensúlyt a tevékenységekben, volt tanulás, városnézés, esti kultúrális programok és strand is. Elértük célunkat, miszerint a diákok kicsit kinyíljanak az olasz mentalitás és életstílus felé, illetve bátrabban beszéljenek.

Szándékosan nem a nagy városokba szerveztük az utat, habár persze Róma, Velence vagy éppen Firenze is megér egy látogatást. Viszont ezek a kisebb helyek ugyanolyan érdekesek, szépek, de nincsenek annyira tele. Ravenna kifejezetten élhető és barátságos város, nyáron mindig igen színes programkínálattal várják az oda látogatókat. Padova pedig már egy fokkal nyüzsgősebb, így mindenkinek kedvezhettünk.

Jelentkezéskor nem szabtunk feltételeket. A tananyag úgy került összeállításra, hogy mind egy teljesen kezdő, mind már egy régebb óta tanuló jól érezhesse magát és hasznosan tölthesse az időt. Elsősorban a társalgás kapott nagyobb szerepet, a nyelvtan háttérbe szorult, hiszen az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy mindenki kedvet kapjon a kommunikációhoz. Ezen kívül foglalkoztunk történelemmel és gasztronómiával, amihez Emilia- Romagna nagyon jó alapot szolgáltat. Külön örültem, hogy volt köztünk egy sajnos nem aktív történelemtanár, aki további érdekességeket mesélt és aki nagyon otthon volt a témában.

 Mindent összevetve, remek csapat, intenzíven megélt idő, azaz tartalmas nyaralásként könyvelhettük el az együtt töltött egy hetet. Úgy érzem, kitűzött céljainkat pedig sikerült megvalósítani.

(Városnézés Padovában)