Costa Rica gyönyörű. Az ember nem is hinné, hogy egy ilyen kicsi országban ennyi látnivaló akad. A listám nem rövidül, csak hosszabbodik, hiszen újabb és újabb helyek kerülnek fel rá. Nem csoda, hogy ezúttal a Tenorio vulkán került képbe, hiszen Costa Rica-n híresen sok vulkán található. Teljesen véletlenül találtam aztán egy szállásra az őserdő szívében. Már a képek alapján beleszerettem a házba, mely a Miravalles és a Tenorio vulkán közötti esőerdőben lapult.

Délután érkeztünk meg, a szállás valóban minden várakozásunkat felülmúlta. Mintha egy mesebeli helyre csöppentünk volna! Hiába szakadt az eső megállás nélkül, az elénk terülő látványt és az élményt semmi sem ronthatta el. Ameddig csak a szem ellát, fák és színes virágok. Amikor megláttam a szobát, rögtön otthon éreztem magam.

Mivel egész nap úton voltunk, kedvünk támadt vacsorázni valamit. A szállásadónk szerint nemrég nyílt egy bár- étterem kb. 300 méterre, de ő maga még nem próbálta ki. Sebaj, majd mi! Már sötétedett, az őserdő éledezett. Félelmetes, ugyanakkor hihetetlenül izgalmas volt a fák susogása és a hangok... Fogalmunk sem volt, mit hallunk, de az egyértelműnek tűnt, hogy állatoktól zeng a környék. 

Hamar leértünk a bár-étterembe, ami nem más, mint a helyi kocsma. Néhány idősebb úron kívül csak egy apuka mulatott a két lányával, majd mi. Néhány perc után rájöttünk, hogy nem feltétlenül szeretnénk enni, viszont ha már ilyen lelkesen beültünk, legalább innánk valamit. Megkezdődött a küzdelem a megfelelő ital kiválasztásáért. Mivel egyikünk sem iszik alkoholt, gondoltuk, megnézzük az alkoholmentes szekciót. Kérdésemre, hogy gyümölcslé van-e, paradicsomlevet ajánlgattak. Szeretem az egészséges életmódot, de a paradicsomlevet mégis csak túlzásnak éreztem a helyi kocsmában, főleg, hogy már így is mi álltunk a figyelem középpontjában. Végül két jéghideg kólával egyeztünk ki. A jéghideget szó szerint kell érteni, mert jégdarabok úszkáltak az üvegben. És akkor megkezdtük a vad bulit. Szépen lassan kóláztunk a pultnál, miközben mindenki minket figyelt. Mi meg őket. Mivel a zene kellemes volt, többször megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy milyen jót lehetne táncolni. Erre mindig körbenéztem, s gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a korosztály. Miután sikerült befejezni az üveg kólánkat, engedelmesen fizettünk, fejünkbe csaptuk a sapkákat és mint akik jól végeztük dolgunkat és életük buliján vagyunk túl, visszamentünk a szállásra. Szerintem egy életre megjegyezték az arcunkat, mi lettünk a helyi kocsma rémei.

Miután jót derültünk az új élményeken, lefekvéshez készültünk. Hullafáradtan hallgattuk az egyre erősődő esőt, majd vihart. Hajnalban pedig eszméletlen hangok keltettek minket. Mint kiderült, a közelben él egy kongó majomcsalád és fontos megbeszélnivalójuk akadt aznap reggel. Zengett tőlük a mellettünk lévő erdőrész. Mindehhez vegyült a papagájok, madarak ébresztése. Fantasztikus volt érezni a természet erejét. Az ablakon keresztül figyeltük a kolibrik gyorsaságát, majd ahogyan egy sas megelégelte a sok más kicsi madár által keltett hangzavart és szétrebbentette őket. A finom reggeli után aztán búcsút mondtunk a paradicsom eme szegletének, s folytattuk utunkat a Tenorio vulkán felé.

Egy szeptemberi kirándulás során jártunk először a gyönyörű Spoletoban. Akkor Don Matteo nyomait követve és egy hajdani egyetemi osztálykirándulás emlékén haladva Perugiában, Gubbioban és Spoletoban tettünk látogatást. Már akkor megfogalmazódott bennünk az ötlet, hogy visszatérjünk. És miért ne egy olyan eseményre, amelyre már hosszú ideje készülődtünk?

Engem Costa Rica-n ért utól a hír, hogy megvannak a Don Matteo című sorozat újabb évadjának hivatalos forgatási időpontjai. Erre készültünk több hónapja, rendszeres kapcsolatban voltam egy barátommal, aki mindenről értesített. Cartago városából szerveztem le az utat, hiszen megígértem a kisfiamnak, hogy találkozhat kedvencével, Terence Hill-lel. Nem ez lett volna az első alkalom, de az első jelentős alkalom igen. Amikor Terence Magyarországon járt, mi is kimentünk, hátha kezet szoríthatunk vele. Én akkor azt mondtam a gyermekemnek, hogy ne keseredjen el, ha csak integethet neki, már az is nagy dolog. A tömegben természetesen nem jutottunk közel hozzá, de Máté lelkesen kiabált neki: Viva Gubbio! Viva Spoleto! Viva Don Matteo! Másnap reggel odajött hozzám és megjegyezte: Anya, én olyan boldog vagyok! Tényleg, kisfiam, miért? – kérdeztem. Mert láttam Terence haját… Néha fel sem fogjuk, hogy egy kis gyereknek ilyen apró dolgok is mennyit jelentenek.

Így magától értetődően izgatottan vártuk az utazást. Rögtön érkezésünk délutánján bementünk a városba, mert tudtuk, hogy a dómtéren forgatnak Spartaco bárjában. És valóban, Terence és Nino Frassica, a főtörzs éppen sakkoztak. Másnap lehetőségem nyílt részt venni egy próbán és Terence egyik jelenetének forgatásán, ráadásul közvetlen közelből. Azt tudtam, hogy Terence visszafogott, már-már félénk természet, de most ízelítőt kaphattam abból, hogyan dolgozik. Ott ült tőlem egy méterre, s néztem alázatos munkáját a rendezővel, ahogyan figyel, meghallgatja és végül követi az utasításokat később élesben is. Az egyik barátnőm leültetett egy asztalhoz. Az út kellős- közepére. Gondoltam magamban, nem sokáig üldögélhetek itt, hiszen mindenki hasra esik bennem. Senki nem szólt, viszont minden színész tőlem néhány centire haladt el. Mivel dolgoztam színi előadásokban, tudom, hogy ilyenkor mennyire koncentrálnak a színészek. Hiába voltam ilyen közel, nem akartam senkit megzavarni, ezért nem kértem sem aláírást, sem fényképet. Sokukkal már volt lehetőségem találkozni hamarabb hála egy olasz újságírónak, akivel megismerkedtem. A Pippo-t alakító színész, Francesco Scali egy tündéri ember, a Barba-t játszó Francesco Castiglione segítőkész, kedves fiatalember és Nathalie… Nathalie, ő Natalina. Vele más alkalommal is tudtam még hosszan beszélgetni. Ami a kisfiamnak örök élmény marad, az, ahogyan a színészek bántak vele. Lelkesen válaszolgatott mind Francesco, mind Terence vagy Nino Frassica kérdéseire, szívesen fogadta a közeledést, Nathalie csikizését.

Ami hihetetlen élmény volt mindnyájunknak, hogy megfigyelhettük a forgatás menetét és fantasztikus emberekkel találkozhattunk. Amikor az ember példaképe egy ennyire értékes, közvetlen és emberséges személy, a találkozások különleges jelentőséggel bírhatnak. A gyerekek esetében pedig meghatározhatják az életüket.

Már hetekkel ezelőtt kedvem támadt arra, hogy megnézzem azt a mexikói filmet, amely oly sok Oscar- jelölést kapott. A környéken tomboló betegségek első hulláma remek alkalmat nyújtott erre. Gyakran ülök be úgy a moziterembe vagy indítom el otthon a Netflix-et, mint ebben az esetben, azaz nem olvastam el a témáról semmilyen kritikát előre. Viszont mivel egyre több cikk jelent meg a közösségi hálón, gyorsan átfutottam a cselekmény összefoglalását, de direkt mással nem foglalkoztam, hogy ne befolyásolja a véleményemet.

Talán meglepő lehet a cím a Mexikóvárosban nem ismerős mozirajongóknak. A főváros egyik előkelő negyedét hívják ugyanis így, ahol Alfonso Cuarón gyermekkori háza áll. Nekem is volt szerencsém egy ösztöndíj keretein belül rövid időre lecserélni querétaro-i székhelyemet egy ottani, csodás szállodára. Miközben a gazdag népek látszólag tökéletes életére irigykedhetünk, végig az jár a fejemben, hogy bizony mindenkinek megvan a maga keresztje. Lehet, hogy az ott élőknek kifelé boldog az életük, két bejárónőjük és sofőrjük van, de bent lakva hamar rá lehet jönni, milyen tragikus sorsok húzódhatnak a védelmező falak mögött. Rengeteg elhagyott gyerekkel találkoztam a Mexikóban töltött tíz éves pedagógiai munkám során, akik a leggazdagabb családok közül kerültek ki, soha semmiben hiányt nem szenvedtek. Csak egy valamiben, a családban. Hiszen a muchacha-k, azaz háztartási dolgozók, amilyen Cleo is, szeretetet adnak, de nem nevelhetnek, nincs hozzá joguk. Szerintem remekül áll ellentétben mind az alkotásban, mind a való életben ezek a szomorú gyerek- és női sorsok, a jómódú családok utódjai és feleségei képében azokkal a lányokkal, akik falujukat elhagyva, bekényszerülnek a városba, hogy szolgáknak szegődjenek. Van, akinek szerencséje van, s gazdái jól bánnak vele, van, akinek ennyi sem jut.

Számomra a film legfontosabb üzenete az, hogy tanuljuk meg értékelni magunkat! Mint nők, mint meszticek, mint indiánok, mint fehérek, mint mi magunk. Mexikóban indiánnak lenni még mindig alsóbbrendűséget jelent. Gyakran szembesültem a ténnyel, hogy az ott élők nagy része alig ismeri a saját hazáját, népét, hódítás előtti történelmét. Mexikó újjászületése a függetlenedés után teljes zavartságot hozott magával. Mint ország abszolút nem volt tisztában a nemzeti identitásával csakúgy, mint a többi latin-amerikai ország. Pont ezért tartom csodálatosnak, hogy a főszereplő, Yalitza Aparicio egy mixtec nyelvű bölcsődalt vitt a forgatásra. Manapság már egyre többen fogják fel annak jelentőségét, hogy nem veszíthetjük el népeink igazi lényét, a mexikóiaknak kötelességük megőrizni az indián kultúrákat és nyelveket.

Egy másik jelenségbe is betekintést nyerhet a figyelmes néző. Cuarón, a rendező, remekül ábrázolja a macho világot. A négy gyerekes családapa, aki egyszerűen lelép és meghagyja a kegyes feladatot feleségének, hogy felvilágosítsa a kicsiket, hogy az apuka többet nem jön haza. Vagy Cleo barátja, aki meztelenül adja elő harcművészeti különszámát, hűen testesíti meg mindazt, amit ez a kifordított világ jelent. Keménynek mutatja magát, visszaél az erejével, megfélemlít másokat, de később ahhoz sem elég férfi, hogy vállalja a gyerekét és ahogyan a nővel bánik, az kritikán aluli. Felfúvalkodott kakashoz tudnám hasonlítani, nagy a szája, mindenkinek nekitámad, de kevés mögötte az igazi tartalom. Még mindig sok nő van abban a tévhitben, hogy el kell viselniük a rossz bánásmódot azért, hogy megtartsák a „párjukat”. Mert sokan félnek egyedül maradni, a modern társadalom ebben a tekintetben még mindig vaskalapos. Egyesen úgy vélik, egy nő, ha egyedül van, nem kell senkinek. Mintha kötelező lenne családot alapítani és minél több gyermeket szülni. Viszont megmaradni egy rossz kapcsolatban csak azért, mert félünk továbblépni, mert nem hiszünk eléggé magunkban vagy megijedünk, hogy már örökre egyedül fogunk maradni...

Érdekes, hogy Cuarón egy fekete-fehér filmet forgatott, hiszen Mexikóhoz hozzátartoznak a színek. Ennek ellenére igazán mexikói a film: Megjelenik a gasztronómia, a zene, a camotero és a köszörűs sípszava, a Galaxie 500-as. Vannak olyan részletek, amelyek nem változtak évtizedek óta. Véleményem szerint ez a film megérdemli az Oscar-t. A társadalomkritika lehet lejárt lemez, de ebben az esetben kifejezetten szükséges. Szeretem Mexikót, második hazámként tisztelem, az identitásom része. A legjobbakat kívánom neki és népének. Tehetséges, szorgalmas emberek, akik mintha egyre inkább elveszítenék az útjukat és önmagukat. Ha Cuarón egy kicsit is tükröt tudott eléjük tenni, már megérte.

Ha még nem láttátok, íme az ajánló! 

A spanyolul tanulók, valamint a spanyol nyelvű országok iránt érdeklődők biztosan hallottak már a „reyes magos”, azaz a három király, napkeleti bölcs jelentőségéről. Spanyolországban és Latin- Amerika nagy részén ugyanis a gyerekek január 6-án is kapnak ajándékot. Míg az olasz kicsik a „Befana”- nak örülnek, a spanyol és latin-amerikai porontyok pedig a három királytól számítanak meglepetésre.

A mi családunkban ötvöztük a magyar és mexikói hagyományokat, így az első ajándékhozó december 6-án Mikulás, aztán 24-én Jézuska, végül január 6-án megérkeznek a „reyes magos”.

Mexikóban a gyerekek körében sokkal közkedveltebb a három király, hiszen tőlük számítanak játékokra, sőt leginkább azokra, melyekről listát írnak egy levélben. A királyoknak szánt leveleket lufikra kötik és hosszú útra engedik. Én személy szerint a lufit nem preferálom, hiszen rendkívül környezetszennyező lehet a nagy mennyiség miatt, viszont levelet mindig írunk.

Előző este kiteszünk kekszet és tejet, majd izgatottan várjuk a másnap reggelt. Nem csak az ajándékok miatt, hanem a finomságok végett is. Megvágjuk a „Rosca de reyes”-t, ami egy kalácsszerű édes kenyér. Ott vágjuk fel, ahol szeretnénk, ugyanis mérettől függően bele van rejtve egy vagy több kis fehér figura, ami a kis Jézust szimbolizálja. És mi történik azzal, akinek a szeletében a kisded lapul? Neki kell az egész családot február 2-án, gyertyaszentelő ünnepén meghívni „tamales”-re. Mivel az én fiam pont február 2-át választotta születésnapnak, így ez nálunk amúgy is mindig így van. A süteményt oaxaca-i forró csokoládéval kísérjük, amit még a tavasszal hoztunk. Ezúttal még „gorditas”-t is csináltattam Sra. Ana- val, aki ezeket a mennyei, mexikói étkeket készíti számunkra itt, Magyarországon.

"Rosca de reyes"

Január 6-a nem csak a karácsonyfa elbontásának napja tehát, hanem a világon rengeteg gyerek örülhet ilyenkor még néhány ajándéknak, kaphatunk egy második esélyt egy utókarácsonyra, s természetesen remek alkalom, hogy a gasztronómiának hódoljunk, ami valljuk be, a latin népek számára kiemelkedően fontos.

A Facebook oldalon, KOLIBRI NYELVOKTATÁS ÉS UTAZÁSSZERVEZÉS (kolibrinyelv) néven további hasznos információkat olvashattok, illetve gyakorolhattok. Kövessetek a Facebook-on is!

Eljött az idő. Hamarabb, mint gondoltam és mint számítottam rá. Hatalmas változásokkal kezdeni az új évet ijesztő, de felemelő is lehet egyszerre.

Két és fél éve tértem vissza Magyarországra csaknem egy évtized kihagyás után. Nem ültem tétlenül, sőt mindent háttérbe szorítva dolgoztam. Úgy vélem, nem árt rendszeresen megújulnunk, a 2019-es esztendő számomra így kezdődik és ennek jegyében fog eltelni.

Aki figyelemmel követi a munkásságomat, tudja, hogy meglehetősen összetett a profilom. Aki pedig személyesen is ismer, tisztában van azzal, hogy ez egyensúlyban áll velem, a lényemmel.

A nyelvek és a nyelvtanítás, valamint a fordítás az egyik szenvedélyem. Szeretek az emberekhez kapcsolódni és átadni azt a motivációt és szeretetet, amit én az általam képviselt kultúrák és nyelveik iránt érzek. Őszintén remélem, hogy megjelenésemmel és személyiségemmel mindazt meg tudom mutatni, ami bennem lakozik, ezzel távoli népek titkait elhozva a diákjaimnak.

A ruháim és még inkább az ékszereim engem tükröznek.

Amikor elkezdtem szövegeket írni, illetve esküvői szertartásokat tartani, hamar rájöttem, hogy ezekben az esetekben is a többnyelvűségben tudok leginkább kibontakozni. Imádom az esküvők hangulatát, s megtapasztaltam, hogy a ceremónia, az eskü mindenkinek a saját anyanyelvén a legmeghatóbb, a legmélyebb. Örülök, hogy ehhez hozzájárulhatok.

Az utolsó kép az írás jegyében készült. Minden reményem szerint ez a portré lesz rám a legjellemzőbb. Januártól júniusig az írás áll majd munkám középpontjában, erre fogom a legnagyobb hangsúlyt fektetni. Számos projekt és ötlet fogalmazódott meg a fejemben az évek során, ezek megvalósítása a fő cél.

Az új évre kívánom nektek, hogy tudjatok álmodni, hogy az álomból hamar terv legyen, majd sikerüljön megvalósítani. Én ezen leszek! Remélem, találkozunk 2019-ben is!

Múlt hét csütörtökön, azaz október 4-én debütált Magyarországon Terence Hill, eredeti nevén Mario Girotti legújabb filmje. Végre megnézhettük a várva várt alkotást, hiszen nyomon követtük a németországi turnét, sőt a magyarországi premier előtti vetítésre is megpróbáltunk bejutni. A filmet ugyan nem láttuk, de kedvenc színészünk feje búbját igen. Nem tudtunk közel férkőzni, ennek ellenére kisfiam még másnap is azt szajkózta: Anyukám, annyira boldog vagyok! Integettem Terence Hillnek!

Odaadásunkat tanúsítja, hogy pont egy héttel látogatása előtt végigjártuk Gubbiot és Spoletot, ahol a Don Matteo című sorozatot forgatták. 

Ami új filmjét illeti, nyilván sok rajongó a megszokott pofozkodást várta, hiszen Terence Hill kihangsúlyozta, hogy Bud Spencer előtt kíván vele tisztelegni. Úgy érzem, azon a műfajon a színész már rég túllépett, nem beszélve arról, hogy egy igaz jó barát emlékét másképpen is meg lehet őrizni. Rengeteg apró elemet véltem felfedezni a jelenetekben, melyek a régi filmekre emlékeztettek. Az utalásokon túl azonban maga a történet sokkal mélyebbre hivatott menni. Terence Hill, mint az utóbbi években játszott szerepeiben általában, bölcsességet és nyugalmat sugároz. Érdekesnek találom, hogy egy fiatal lány lesz a partnere, aki az egész világra haragszik, minden ellen lázad. El sem hiszi, hogy valaki szeretheti, hogy ő szerethető. Először csak púp Thomas hátán, de miután a férfi mélyebbre ás, használja a híres megfigyelőképességét, rádöbben, hogy a dac mögött egy meglehetősen szomorú sors húzódik meg. E kapcsán egy igazi dráma bontakozik ki. Teljesen aktuális a téma, hiszen társadalmunkban sok a helyét nem találó fiatal vagy éppen az érzelmileg elhanyagolt, elhagyott gyermek, tinédzser. 

A vallás megjelenése számomra nem túl erős, elég finoman szövi a cselekménybe. Ezzel a gesztussal is képes megmutatni, hogy a vallás bizonyos esetekben támaszt ad. Ez az emelkedett hangnem hozzájárul ahhoz, hogy mélyebbnek érezzük a film mondanivalóját.

Véleményem szerint Terence Hill alkotása talán megdöbbentő lehetett, ugyanakkor méltó leginkább az utóbbi évek munkásságához. Ahogyan a vele készített interjúkból kiderül, a 79 éves színész még mindig tettrekész, s gazdagítani szeretné filmjeinek sorát. Hogy mi motiválhatja a folytatásra? Szerintem még mindig van mit mesélnie, talán akár tanítania. Én mindenesetre kíváncsian várom a legújabb Don Matteo sorozatot és a további meglepetéseket Mario Girotti művész úr részéről. 

Bátorkodom ajánlani nektek ezt a két úticélt, annak ellenére, hogy Michoacán államban mindenre fel kell készülni. Nem szeretném elhallgatni, hogy nem a legbiztonságosabb állam Mexikóban, de úgy érzem, néhány kis ötlettel segíthetek nektek, hogy mégis nekivágjatok az útnak, nem beszélve arról, hogy remélem, kedvet kaptok hozzá, látván a képeimet.

Querétaro városából indultunk hajnali négykor. Moréliába érkezvén, átmentünk a B terembe, ahonnan a helyi buszjáratok indulnak. A Purhépechas buszok visznek el minket Pátzcuaro-ba. Rögtön fel is szálltunk, mert már a kis városban akartunk reggelizni. Amikor felhajtottunk az autópályára, fiatalok tömege egyszer csak megállította a buszt. Többen felszálltak, az egyik letakarta a kamerát (még a nem olyan jó minőségű, helyi buszok is be vannak kamerázva), a másik kitépkedte a kábeleket, a harmadik kiszedte a sofőrt és a pénzt. Nekünk azt mondták, hogy ne ijedjünk meg, nem bántanak minket, épségben és minden értékünkkel együtt leszállhatunk, ők ugyanis most elfoglalják ezt a buszt, de átszállítanak a következőre. Mi azért nem hittünk nekik annyira, viszont azt észrevettük, hogy nem volt náluk fegyver és valóban nagyon óvatlanok voltak. Simán át tudtunk pakolni értéket a zsebünkbe, ezért úgy gondolom, valóban nem mi voltunk az elsődleges célpont. Az a busz, amit emlegettek, amikor meglátta, hogy mi történik, elindult hátrafelé az autópályán, kb. 20-30 diák indult meg feléjük futva. Egy másik busz kiüzletelte velük, hogy engedjék el, ő pedig elvisz minket, a leszállított utasokat. Nem ment volna Pátzcuaro felé, de így megúszta, hogy elvegyék a buszát és elveszítsen egy egész munkanapot. Minket ezután Pátzcuaro határában tett le, onnan egy kombival, egy kis mikrobusszal mentünk tovább. Én kérdezgetni kezdtem az embereket, s mondták, hogy valóban jól láttam a fiatalok egyenruháját, iskolások, akiknek a tanárjait nem fizette ki a kormány, ezért felfüggesztették a munkát. A gyerekek így próbálnak segíteni, hogy minden visszatérhessen a rendes kerékvágásba.

Amikor végre megérkeztünk Pátzcuaroba, rögtön egy kis étterembe vezetett utunk, amit jó szívvel tudok nektek ajánlani, csakúgy, mint a hozzá tartozó kis hotelt (Hotel Los Escudos). Én tojást ettem tarasco módra. A tarasco-k az ebben a régióban élő indiánok, az utcákon gyakran hallani a nyelvüket. Ezt a tojásételt úgy készítik, hogy egy tortillára, babot és megpirított kukoricát tesznek, arra pedig rásütik a tükörtojást. Nagyon finom, de nehéz étel, akinek érzékenyebb a gyomra, ne ezt egye korán reggel, de mi akkora már 5 órája úton voltunk, így nem volt különösebb gond.

Mivel hétközben mentünk, minden nagyon nyugodt volt, ráadásul ilyen korai órában eleve nem sokan járnak a környéken. Maga a város kicsi, de érdemes körbejárni, nem visz el sok időt. Szívből ajánlom nektek a “Casa de los once patios” nevű épületkomplexust, aminek az udvarain egyedi kézműves termékeket (például az erre a régióra jellemző rézmunkákat) és csokoládét lehet vásárolni.

Ezután elindultunk Janitzio szigetére, amiről majd holnap számolok be. Addig is néhány ötlet és információ:

Morelia – Pátzcuaro: 60 pesos, minden 10 percben indulnak buszok, az út hossza: 45-60 perc

Hotel és megbízható étterem: Hotel Los Escudos

Tipp: Az értékeket osszátok szét, ne egy helyen vigyetek mindent! Célszerű olyan nadrágot viselni, aminek vannak rejtett rekeszei. Ha nem kötöttetek utasbiztosítást az egész útra, erre a néhány napra, amíg Michoacánban tartózkodtok, jó ötlet.

Aki Olaszországba utazik, jobb, ha bizonyos táplálkozási szokásokra felkészül. Mert, hogy az olaszok imádnak enni, s mindennek ellenére nagy részük nem elhízott. A mediterrán diétát bírni kell. Mind a körutam, mind a nyári egyetem alatt érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam és egyfolytában ettem.

Én kiadós reggelihez vagyok szokva, persze a kotyogós kávé ennek elmaradhatatlan tartozéka itthon is. Viszont Olaszországban két alternativa van: vagy a kekszes kíséret, ami nekem édes kevés vagy a cukorban és szénhidrátban túltengő péksüteményes verzió. Egyik sem az esetem.

A menzán megtapasztalhattam az igazi kihívást. Tészta mind ebédre, mind vacsorára. Hogy csináltam, hogy mégsem szedtem fel plussz öt kilót, mire hazaértem? A kezdeti sokk után elkezdtem szigorúan nézni a menüt és a mennyiségeket. Ez utóbbi tekintetében ugyanis kiadósnak számított mindkét étkezés, ami annyit tett, hogy valamit elhagyhattam belőle. Egy előadó teljesen véletlenül be is mutatta pont a mediterrán diéta lényegét, ami fellelhető volt a menza ételeiben, de helyenként túlkapott rajta.

El kellett hagynom az otthoni szokásaimat. Hiába eszem itthon kenyeret tojással és sajttal, erre lehetőségem nyílt volna Gemonában is, viszont felfújt, fehér kenyérrel, amit én évek óta nem fogyasztok. Ezért erről inkább lemondtam.

Ebédre felváltva fogyasztottam első fogásként a pasta-t és a rizst, néha viszont teljesen kihagytam. Mindennap, ebédhez, vacsorához nyers salátát ettem. Mivel a desszert általában túlcukrozott puding volt, ami szintén az egyik általam nem kedvelt édesség (nagyon kevés ilyen dolog van), a gyümölcsöt választottam.

Amit megfigyeltem magamon, hogy kevesebb kedvem támadt cukorra és nem kívántam annyira a csokoládét sem. Nem tudom, hogy a reggeli cukorbomba miatt-e vagy hogy a kenyér megint kiesett az étrendemből, mindenesetre a három hét alatt két darab csokoládét vásároltam, mindkettő étcsoki. Süteményeket kóstoltam, de mértékkel, amikor volt rá alkalom. 

Véleményem szerint a mediterrán diéta mindenképp követendő. Amit itthon is megtartottam, első megbotránkozásomat követően, hogy az esti szendvics helyett inkább egy könnyű főételt eszem, például levest. Reggel ugyan éhesebben kelek, de nem tömöm tele magam szénhidráttal alvás előtt. Zöldséget és gyümölcsöt mi amúgy is sokat fogyasztunk, ez így maradt. Meglátjuk, milyen eredménye lesz majd a mediterrán táplálkozásnak.

Tudjátok, hol volt a világ első gettója? Velencében. A szót akkor még nem használták kifejezetten negatív értelemben, hiszen a velenceiek először a zsidókat engedték be városukba, hamarabb, mint a ferences szerzeteseket. A zsidóknak megvolt a saját negyedük, amit éjszakára lezártak.

 Amikor Velencéről beszélünk, a csodálatos műkincsek, a gondolák ringatása, a karnevál, azaz mágia és romantika jut eszünkbe. De az éremnek mindig két oldala van: mit lát egy velencei? Amikor nyolcvan tanulótársammal megérkeztem a lagúnák városába, borzasztóan éreztem magam. Mindenhol lökdösés volt, egymás után vágtáztunk, nem láttunk semmit. Én nagyon gyorsan elértem az ingerküszöböm határáig. A Szent Márk téren érezni lehetett a töménytelen mennyiségű ember súlyát, szédültem, mert úgy éreztem, süllyed a tér. 

Egyik professzornőnk láthatta Velence virágzását vagy éppen romba döntését az évek során, hiszen egész életét ott töltötte. Felháborodottan és végtelenül szomorúan panaszolta, hogyan teszi tönkre a várost a túl sok turista vagy s hatalmas hajók, amik ezrével öntik a tömeget a Szent Márk térre. Látta a városkép átalakulását, hogyan tűntek el régi, velencei üzletek utat engedve a satnya minőségű ruhaboltoknak (valóban hónapról hónapra jobban látszik a változás). Az egyensúly felborul, a velenceiek elköltöznek, a látogatókat pedig már minden sarkon egy B&B vagy bár fogadja. Őt is megkérdezték, hogy miért nem adja ki a lakását. Íme, a válasz: egy várost lehet szeretni is, és nem csak úgy tekinteni rá, mint egy megfejendő tehénre. 

 Az elmúlt egy évben háromszor jártam Velencében és minden alkalommal élvezhetetlen volt. Sokat segítene a viselkedés megreformálása. Legyetek utazók és ne csak turisták! Egyetek jót és finomat, fedezzétek fel az embereket, a jellegzetességeket, figyeljétek meg a várost és akkor megláthatjátok igazi szépségét!

Természetesen szokásomhoz híven Veronában sem unatkoztam. Azon kívül, hogy beleszerettem a városkába, nem maradhatott el a szokásos katasztrófahelyzet, ami újabb kihívást jelentett. 

Ha Veronában jártok, nagyon tudom ajánlani, hogy menjetek fel a Torre dei Lamberti (torony) tetejére, mert gyönyörű a kilátás. Viszont ez csak derült időjárás esetében élvezhető. Nekem minden adott volt, hogy páratlan élményben legyen részem, meg is volt.

                                          Torre dei Lamberti, Verona

A toronyba fel lehet menni gyalog vagy egy euró ellenében lifttel. Én az egészséges életmód és a sok mozgás jegyében a lépcsőt választottam. Csakhogy az egyik fordulónál a fejemre tolt napszemüveg leesett valami lyukba. Na, ezért nem hordom sosem így. Gyorsan beazonosítottam, hogy nem esett túl mélyre, látható helyen landolt. Lementem oda, ahol szerintem lennie kellett volna, le- föl mászkáltam a lépcsőn, de sehol sem találtam. A következő ötletem az volt, hogy bizonyára a lift mögötti elzárt helyre esett. Mivel az egy kulcsra zárt terület volt, beláttam, hogy segítség nélkül nem megoldható a dolog. Ezért először felmentem a torony tetejére, gyönyörködtem a kilátásban, aztán megkezdtem a Canossa járást.

A pénztárnál lévő hölgy készségesen elkísért és bementünk az előbb említett, általam meghatározott gépterembe. Természetesen a napszemüveg nem ide esett, nem is eshetett, mert felülről meglehetősen zárt volt. Így újra elkezdtem le- fel lépcsőzni, hogy újra beazonosítsam a helyszínt. Amikor már nem tudom, hányadszorra rohantam fel, végre újra megpillantottam, s rájöttem, hogy egy párkányra esett. Igen ám, de hiába nézegettem, nem láttam legális módját annak, hogy oda fel tudjak mászni. Valami hosszú dolog kellett, amivel kipiszkálhattam a lépcső alatt. A pénztáros nő ezúttal csak a kezembe adott egy 2,5 méter hosszú rudat, lelkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak, mert ő ezt nem tehetné meg és elkísérni sem tud. Megkezdődött a halász- hadművelet. Miután nem tudom, hanyadszorra tűztem fel a szemüveget a rúdra, s mindig leesett, azt találtam ki, hogy inkább lepiszkálom a párkányról, odaállítok valakit alá és röptében elkapja. Kapóra jött az angol pár, aki épp jött lefelé és először megrökönyödve figyelték, ahogyan fekszek a lépcső előtt valami bottal a kezemben és túrkálok valahol. Aztán elmagyaráztam, hogy mi a helyzet és a fiú szépen odaállt az általam kijelölt helyre. Naná, hogy pont most sikerült végig kihúznom a 2,5 méter rudat és a napszemüveg az angol fiatalok tapsvihara közepette eljutott hozzám.

                                                                        Íme, a lyuk!

                                                                      Íme, a párkány!

 Biztosan felmerül bennetek a kérdés, miért szenvedek ennyit egy napszemüveg miatt. Azért, mert olyan nehéz olyat találni, ami jól áll és különben sem szokásom feladni. Ez nálam már presztízskérdés. Az egészséges életmód keretein belül pedig olyan izomlázam lett, hogy még napokkal később is úgy közlekedtem a lépcsőn, mint egy szülni készülő nő.

Kövessetek itt a blogon és a Facebook oldalon: Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés