Részlet a Costa Rica-ról szóló útikönyvemből:

Cartago egyik leghíresebb épülete a gyönyörű templom, a Basílica de los Ángeles, méltán a hely dísze. A legenda szerint 1635-ben egy fiatal, szegény, indián nő, Juana Pereira egy aprócska képre bukkant a közeli erdőben, amely a szűzet ábrázolta. Mivel sötét kőbe vésték, először Sötétbőrű Szűznek (Virgen morena) nevezték el, majd Pardos Szűzének (Virgen de los Pardos), mert helyileg ott találták pontosan), Cartago királynőjének (Reina de Cartago), végül az Angyalok Királynéjaként (Virgen de los Ángeles) tisztelik a mai napig, mivel augusztus 2-ra datálják a kép megtalálását, melynek később több csodát is tulajdonítottak. A ferences rend pedig augusztus 2-án ünnepeli Szűz Máriát, az Angyalok Királynőjét. A női alak egy mesztic nő vonásait hordja magában és többek között jade és vulkanikus kövek összességéből készült. Costa Rica sokban különbözik közép-amerikai társaitól. Éhezi a békét, dolgos nép, amely magát a fehér rasszba sorolja. Pontosan ezért a tény, hogy egy sötétbőrű szűzet imádnak, azt az utat mutatja, ahogyan megpróbálják elfogadni a különböző együttélő kultúrákat.

Miután méltó nevet kapott a képen megjelenő szeplőtelen, egy olyan helyre volt szükség, ahol megérdemelt helyére kerülhet. Először csak egy egyszerű remetekápolna került ide, később egy templom. Viszont az elkövetkező két kultikus helyet földrengések tették a földdel egyenlővé. 1912-ben kezdődött el az újjáépítés, s elkészült a jelenlegi bazilika, amely antiszizmikus épület.

A templom különlegessége, hogy a lenti kápolnarészben Latin-Amerika Szűzanyáinak képei vannak kiállítva. Mindenki fellelheti a sajátját. Az első képen a mexikói Guadalupei szűz látszik.

Még emlékszem, amikor ott álltam a Guadalupei szűz képe előtt. Kavarogtak bennem a gondolatok... (Folytatás az útikönyvben)

Bevallom, mindig is nagyon szerettem Egert. Amikor 2014-ben hazalátogattunk Magyarországra, akkor is idejöttünk családostul nyaralni. Mivel akkor végigjártuk a leghíresebb látványosságokat, például a fürdőt, minaretet és a várat, sőt kisvonatoztunk is, ezúttal jó szívvel fogadtam bennfentesek ajánlásait.

Ilyen volt a Palacsintavár. Egyik barátom már felhívta rá a figyelmet, hogy érdemes kipróbálni a palacsintakölteményeket, s természetesen jelnek vettem, amikor a városnéző sétánk közepén belebotlottunk a helybe. Ám ez az élmény váratott még magára egy kicsit, mivel hétfőn nincsenek nyitva és 12 órakor kezdik meg a műszakot. Mi pedig aznap igen korán jártunk arra, mert nyitásra a Varázstoronyhoz akartunk érni, amely Kajla pecsétpont. Az út odáig nem alakult zökkenőmentesen. Pontosan a Palacsintavárral szemben van egy kis ajándékbolt, melynek kirakata előtt gyermekem nem tudott csukott szemmel elmenni. Egyszer csak felkiáltott:

• Anya, nézd, milyen szép kapa! Én ilyet szeretnék! Nekem kell ez a kapa!

Első hallásra nem igazán értettem, hogyan lehet kapát vásárolni Eger belvárosában. Az sem volt világos, mi lehet benne annyira szép, az meg aztán végképp nem, hogy válthatja be valaki az egy darab ajándéktárgy az utazáson kártyáját egy kapára, amikor otthon van már egy. Kisfiam nem tágított, de nézzem meg, mert ez valami gyönyörű. Így nem volt mit tenni, elkísértem és megláttam a valóban szépen megfaragott fa sétabotot. Erről viszont csak nehezen tudtam meggyőzni a lurkót. Mint ahogyan arról is, hogy még ne lőjjük el a vásárlás lehetőségét, lehet, hogy találunk egy sokkal jobb és érdekesebb játékot. Rá öt percre ki is nézett (bár a kapa nem veszített a világ legjobb ajándéka címből) egy nyílpuskát, aminek biztosan van valami sokkal szakszerűbb neve, de én elfelejtettem. Erről is sikerült meggyőznöm, hogy kivárunk még, biztos ami biztos alapon. Végre eljutottunk olyan utcákra, ahol nem árulnak semmit, s néhány kanyar után megérkeztünk a Varázstoronyba. Nagyon izgatottak voltunk, mert imádjuk a csillagvizsgálókat, a Budapesti Planetáriumba rendszeresen jártunk, amíg be nem zárták. Mivel én előtte az Uránia Csillagvizsgáló Csillagászati Szabadegyetemének előadásait is követtem, a planetáriumban már ismerős voltam, nem beszélve a padovai Specola-ról, amit kifejezetten imádok. Életem egyik legérdekfeszítőbb csillagászati foglalkozását ott élhettem át.

Annak ellenére, hogy mekkora kedvvel és lendülettel (nyitásra elkészülni és elgyalogolni egy gyerekkel, úgyhogy mindenki reggelizett és prezentábilisan nézett ki), a látogatás majdnem az elején jelentős károkat szenvedett. Szeretek mindenre felkészülni, ezért előzetesen átvizsgáltam a hely honlapját, s megállapítottam, hogy van lehetőség részt venni planetáriumi előadásokon, vetítéseken. Mivel az információ azonban nem jött át, hogy melyik műsor mikor van, gondoltam, érdeklődöm a pénztárban. Bár ne tettem volna! Már a Kajla útlevél is felborzolta a kedélyeket (egyébként az útlevéllel gyerekek ingyen léphetnek be), de amikor feltettem a kérdésemet, teljesen kibillentettem a komfortzónájából a hölgyet. A válasz az volt, hogy most ment fel egy 40-fős diákcsoport. Nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni, minden igyekezetem ellenére nem sikerült értelmezni a választ, és szerencsétlenségemre továbbérdeklődtem. Kicsi gyereknek megfelelő-e, kérek rá jegyet, hasonlók. Neki fogalma sincs arról, hogy megfelel-e kicsi gyereknek, illetve a jegyet odafent kell megvenni. Úgy éreztem, érdemes lenne mihamarabb továbbállni, mert a türelmem borzasztóan a végén járt, így már csak fizetni akartam. Nem nagy címlettel, erre azt az udvarias választ kaptam, hogy számoljam ki, mert nála nincs váltópénz. Miután kiürítettem a pénztárcámat (kártyával nem lehet fizetni), végre bejutottunk a tudás birodalmába. Végigsüvítettünk a kiállításon, felkapaszkodtunk a 6. emeletre, meghallgattuk az előadást, amit elég nehezen értettünk a maszk miatt, majd a látogatás záróakkordjaként megtekintettük a camera obscura-t. Ez egy optikai eszköz, amely az általa létrehozott képet egy fehér asztalra vetíti. Így körbenézhettünk a városban. A fiú, aki a bemutatót tartotta, érthetően és szakszerűen adta elő a tudnivalókat, szemléltetve a működési elvet. Nem csoda, hogy ez az élmény volt a meghatározó a programokban és kicsit megmentette a helyzetet.

Egri utazásunk utolsó napján még ellátogattunk Szilvásváradra. Régóta vágytam már ide vissza, utóljára osztálykiránduláson jártam arra. Természetesen nem maradhatott ki a Ménesudvar, az új lovas aréna sem, főleg, hogy család szinten kapcsolódunk a lovagláshoz. A kocsikiállítás kifejezetten tetszett, mindnyájan kiválasztottuk a számunkra legszebb kocsikat. Az istállóban rögtön felfigyeltünk egy Pluto nevű lóra, amit aztán felülmúltak a csikók, amelyek kint ácsorogtak anyjukkal az udvaron. A filmvetítés során további érdekességeket tudtunk meg a lipicai ménes életéről, valamint magáról a fajtáról. Szilvásváradon is számos élmény várja a gyerekeket, túraútvonal a Fátyol-vízeséshez vagy éppen erdei vonatozás, mindenki talál olyan lehetőséget, amelyet szívesen kipróbálna.

Mindig nagyon szívesen térek vissza Egerbe. Szeretek az utcáin sétálgatni, leülni és kávézni egy jót. Egyes részein olyan, mintha egy csepp Itáliát kapnék Magyarország e szép csücskében. Még egy tipp: Ha valami mennyei finomságra vágytok, továbbajánlom a Palacsintavárat. Ahogyan visszaemlékszem az ízekre, hirtelen az jut eszembe... Jön mostanság felénk valaki Egerből? Hozna nekem egy rumos-dejóst csokikrémmel???  

Talán a karrierváltás nem igazán jó szó, inkább úgy fejezném ki magam, hogy karrieralakítás. Néhány évvel ezelőtt összedőlt a világ, amelyben régóta éltem. Nem láttam más kiutat, mint tíz év után felszámolni mexikói otthonomat és hazaköltözni Magyarországra, amit mindezek ellenére nem éltem meg kudarcként. És akkor kezdődött az új életem… mint egyedülálló anya visszatérő honpolgárként.

Az akkor minden tekintetben egy nagy váltás volt. Kontinens, ország, haza, munka. Munkaterületén az addigi 10 év igen gyümölcsöző együttműködéseket és nagy megbecsülést hozott magával. Már ott tartottunk, hogy egy kétnyelvű magánóvodát nyitottunk volna, amikor a terveink kútba estek az én hazaköltözésem miatt. A mexikói tíz év alatt egy német Kultúrintézetben oktattam nyelvet, Goethe- vizsgáztattam, fordítottam, szerveztem a színjátszócsoportot, kultúrális eseményeket, majd én koordináltam a kétnyelvű bölcsi csoportot. A másik munkám egy magángimnáziumban volt, ahol németet oktattam és szintén vizsgáztattam. Mivel Mexikóban csak 90 nap szülésszabadság van, kisfiam megérkezésekor babamama foglalkozásokat kezdtem vezetni, majd miután elvégeztem egy mesemondó tanfolyamot, rendszeresen német nyelvű mesedélutánokat bonyolítottam le.  

Az elmúlt négy év szintén izgalmasan alakult. Számomra fontos, hogy folytonosan megújulhassak, a legjobb, ha a munkám keretein belül kapok erre lehetőséget. Viszont mindez már kicsit nehézkesebb, ha valaki egyedülálló szülő. A logisztika mellett az a nyomás sem elhanyagolható, hogy a döntéseket rendszerint egyedül kell meghozni, a felelősséget egyedül kell vállalni, legalábbis ez az én esetemben így működik. Így természetesen van az emberben megfontoltság, ugyanakkor félsz és aggodalom, hiszen nem csak magadért vagy teljes mértékben felelős, hanem egy kis lényért is. Hamar kirajzolódott a helyzet, hogy egyéni vállalkozóként fogom tudni azt a hátteret biztosítani, hogy ne az én fiam legyen az első és az utolsó az óvodában. Azt tartottam szem előtt, hogy ott legyek számára, mivel ő ugyanúgy egy óriási változáson ment keresztül, a család egyik fele messzire sodródott, bár visszakapta a másik felét. Ráadásul amikor megérkeztünk, ő mindent értett magyarul, de csak spanyolul beszélt, ezt aztán sikerült nyár végére megoldanunk. Olyannyira, hogy azon igen kevés gyerek közé került, akik akkor nem szorultak semmilyen nyelvi fejlesztésre. Profilomba vágott, hogy nyelvórákkal kezdtem, majd meglehetősen hamar bekerültem a tévé kötelékeibe. Mivel akkoriban nagyon sok ülőmunkát végeztem, alternatívát kerestem és elvégeztem egy esküvői szertartásvezető tanfolyamot, sikeres vizsga után oklevelet kaptam. Hamarosan eldőlt, hogy többnyelvű esküvőkre specializálódok, melyek során kifejezetten élvezem, amikor két kultúra fonódik össze. Azt mondják, amikor egy ajtó bezáródik, kinyílik egy másik. Velem az egyik ajtó már igencsak kokettált, így amikor két és fél év után a tévés produkciónk elköszönt, egy csodás kalandba csöppenhettem. Tolmácsként kezdtem dolgozni egy gyárban, melynek az egyik vonzata az volt, hogy kétszer kiküldetésbe kerültem Costa Rica-ban. Amikor kisfiam elkezdte az általános iskolát, elkezdtem újra tanítani én is, de az együttműködésnek egy év után vége szakadt.

Most új vízekre evezem és ezt nagyon élvezem. Az a jelenlegi feladatom, hogy még inkább önmagam lehessek, hogy egyesíthessem magamban mindazt, aki vagyok. Lelkesen dolgozom a Costa Rica-ról szóló úti könyvemen, a regényemen és az nyelvkönyveimen. Lassan haladok, viszont újra visszatért a kreativitásom, oldódnak a blokkjaim és élvezem a munkámat. Meg kell találni az egyensúlyt, elbúcsúzni az időrabló energiaszívóktól és megadni magunknak azt a minőséget, hogy ne mindenre mondjunk igent. Costa Rica már augusztus hónapban beköltözhet a nappalitokba. Kövessetek Facebook-on is, hogy lássátok, merre jár a munka!

Egri kirándulásunk második napján korán indultunk Diósgyőrbe. Kellőképpen felkészültünk a kanyargós utakra, viszont a Bükk szépségeire nem lehetett. Meglepett minket a táj. Mint főszervezőnek, a fejemben mindenféle menetrend kavargott, majd szavazásra bocsátottam, s együtt végül amellett döntöttünk, hogy először megtekintjük a Diósgyőri Várat, természetesen részt veszünk a tárlatvezetésen, majd miután a Kisgergely Cukrászdában feltöltjük energiaszintünket, nekiveselkedünk Lillafürednek, az erdei vonatozásnak és a libegőparknak. Úgy érzem, kimerítettük a napot és akkor még nem sejtettük, hogy jó adag szerencsére is szükségünk volt, hogy mindezt véghez vihessük. 

A Diósgyőri Vár 2013-ban szinte teljesen megújult, 2014-ben adták át a látogatóknak. Nem csak a szerkezete, hanem a belseje is átalakult. Beöltözött tárlatvezetők mesélik el a régi korok érdekességeit. Érdemes igénybe venni ezeket az előadásokat, mert kifogástalan stílusban adnak tovább olyan ismereteket, amelyek akár történelemkedvelőknek is újaknak bizonyulhatnak. Ez a vezetett séta a felső szintre vonatkozik, az alsó szintet ugyanúgy megéri körbejárni, viszont azt egyedül lehetséges csakúgy, mint az alagsorban található régészeti leletek kiállítását.

Utunk ezután visszavezetett Lillafüredre, ahol beterveztük az erdei vasutat. Már bőven benne voltunk a kora délutánban, amikor azt a szomorú híreket kaptuk, hogy Miskolc felé nem jár a kisvonat, csak Garadna felé. Mivel számunkra az élmény volt a fontos, ezért így a rövidített út mellett döntöttünk. Előtte még pont maradt annyi időnk, hogy elsétáljunk a lillafüredi kastélyparkban megtekinthető vízeséshez. A Garadnába vezető erdei útban kellemesen csalódtunk, mivel az erdő szépsége elvarázsolt minket, illetve megfogott a fák mögül előbukkanó csónakázó tó látványa.

Amikor visszaértünk, napirendünkön már csak egy pont maradt, a libegőpark felkeresése. Mindezt meglehetősen gyorsan kellett megtennünk, hiszen késő délután lévén félő volt, hogy bezár (18 óráig működik), valamint áhítoztunk a Kajla pecsétre, amelyet szorgalmasan gyűjtünk. Még a borzasztó tériszonyommal együtt is csodás élmény volt. Én kifejezetten élvezem, amikor libegőre ülünk. Megszáll a nyugalom, ahogyan a tájban gyönyörködöm, az emberek hajlamosak csendbe burkolózni és ilyenkor tényleg áthat a békesség.

   Ez a nap végül óriási szerencsével tökéletesen alakult, főleg, hogy nem hagytuk az autót sem olyan helyen, ahová később nem juthattunk volna vissza. Finomat ettünk, jót kirándultunk és a nap végét is sikerült méltóképpen lezárni a libegőzéssel. Úgy vélem, ez nem csak gyerekprogram, a felnőttek szintén remekül érezhetik magukat ezen a környéken. Bevallom, ez a régió az egyik kedvencemmé nőtte ki magát.

A Bükk szépsége rabul ejt és elvarázsol. Izgalmas, kanyargós utakon veszhetünk el egyre inkább erdeiben, ahol sejtelmes árnyak játszanak a megcsillanó, átszűrődő napsugarakban. Átjár minket a környékből áradó nyugalom. Megállunk, lelassulunk, elér minket mindaz, amire a modern embernek szüksége van. Háttérbe szorítani egy kicsit a pörgést és átadni magát a természet csábításának.

Először Felsőtárkány felé vettük az irányt. Beleszerettem a tájba, a háttérben magasló hegyekbe és a kis falu képébe. Az egyik házról eszembe jutott Bordano, egy olasz város, ahol az épületek jelentős részét falfestmények borítják.

Úticélunk a Dinó-völgy volt, de annak ellenére, hogy egy kicsiny településről beszélünk, más tennivaló is akad. Leülhetünk a tóparton vagy vonatozhatunk az erdei vasúttal. Néha nem kell más, csak a természet, egy könnyű séta szeretteinkkel a vízparton vagy az erdőben. Mindez Felsőtárkányban fellelhető.

Pontosan tájékozódtunk a Dinó- völgybe vezető út kapcsán, ezért előre megfontolt módon nem akartuk a GPS jelet követni, vártuk a kitáblázást. Miután alaposan körbekeringtünk, mire Felsőtárkányba értünk, végül az utolsó körökre már csak a helyi táblákat vettük igénybe. A lakott területen kívül találtunk a mini Jurassic Park-ra. Egy vadőr ruhába öltözött férfinál fizettünk a belépőjegyekért, megkaptuk a pecsétet a Kajla útlevélbe, aztán irány a Dinók világa! Hanghatásokkal, mozgásokkal gazdagították a lényeket, utána pedig a gyerekek még játszhattak is egy jót. Mindezt úgy, hogy a szülők közben a gyönyörű tájat csodálhatják egy padon ülve. Ez a park kultúrált körülmények között, szépen kialakítva várja az ide látogatókat.

Minden út Tárkányba vezet... mondtam én viccesen másnap, amikor Diósgyőrbe indultunk a Bükkön át. Nemsokára olvashatjátok azt az élménybeszámolót is!

Én nem voltam olyan bátor, hogy bevállaljam a külföldi utazásokat, de arról nem akartunk lemondani, hogy elutazzunk valahová. Ezért úgy döntöttünk, felfedezzük Magyarországot. Bepakoltuk a Kajla útlevelet, a térképeket, melyek kisfiam féltett kincsei és irány először a Tisza- tó, aztán Eger, végül néhány rövidebb kirándulás. Mindegyikről beszámolok majd, a sort viszont kezdjük a Fővárosi Állat- és Növénykerttel.

Néhány éve már, hogy ellátogattunk ebbe az állatkertbe, pedig egyre több apropónk lett volna rá. Gyermekem másik féltett kincse egy kis plüss lajhár, amit egyik costa rica-i barátnőmtől kapott. Sosem hittük volna, hogy ennyire megszereti, majd kedvenc állataként tekint ezekre az emlősökre, amelyekről igyekezett minél többet megtudni és amelyekről rendszeresen kapott fényképeket, videókat Costa Rica-ból. Hiszen azok a barátaink, akik a hegyekben laknak, gyakran részesülnek izgalmas látogatásokban tőlük.

Testvéremnek karácsonykor az a zseniális ötlete támadt, hogy fogadjunk örökbe egy lajhárt a Fővárosi Állatkertben. Amikor átnyújtotta a karácsonyi ajándékot, a fiam még nem igazán értette ennek a jelentőségét, beletelt egy kis időbe, hogy meglássa a nagyszerűségét. Amikor feldolgozta ezeket a történéseket, a lajhárnőstény a családunk tagjává vált.

Már nagyon vártuk, hogy megismerhessük Pufókot. Először Máté születésnapja környékére terveztük a látogatást, de én állandóan valami betegséggel küzdöttem, ezért elnapoltuk. Aztán Pufók születésnapját céloztuk meg, amely érdekes módon a mexikói nagymama születésnapjával esett egybe. Akkor sem jutottunk el, aztán beütött a járvány. Hónapokig ki sem tettük a lábunkat. Tényleg betartottunk minden előírást és közben titkon reméltük, hogy június végén elindulhatunk Mexikóba a családhoz és Costa Rica-ba a barátainkhoz. Abban is, hogy a testvérem és én májusi születésnapunkon részt vehetünk az Örökbefogadók találkozóján. Egy közös családi nap lett volna az ünneplésünk, de mindez dugába dőlt, mert még félve mozogtunk és az állatkert is zárva tartott. Most, kihasználván a nyári szünetet és a viszonylagos szabadságot, végre meglátogattuk Pufókot. Több mint négy óra gyaloglás után jutottunk el hozzá, mert a park minden egyes szegletét be akartuk járni. Bevallom, kicsit ünnepélyesebben képzeltem el a nagy találkozást, de így is nagyon örültünk, hogy végre megpillanthattuk. Igaz, négyen feküdtek összekuporodva, ezért kicsit lutri, hogy melyikük volt a miénk :) 

Ami talán a legszebbé varázsolta ezt a napot, az a társaság volt. Kedves barátnőmmel és fiaival osztottuk meg ezt az élményt. Büszke vagyok arra, hogy elmondhatom, van egy barátnőm, aki 35-36 éve (ki bírja már számolni) kitart mellettem. Amikor vasárnap a kisfiam úgy döntött, spontán módon náluk marad néhány napig, kicsit irigyeltem. Emlékszem, miután mi elköltöztünk és szétváltak az útjaink, hányszor töltöttem minden létező szünetet az ő házukban, ahol mindig úgy kezeltek, mintha otthon lennék. Mivel ők továbbra is ugyanabban a faluban laknak, ilyenkor olyan, mintha hazatérnék. Hálás vagyok értük, s örülök, hogy ez az állatkerti séta ilyen jól sikerült. Reméljük, a fiatalabb generáció tovább viszi a barátságunkat.

,,Olyan nyugalom áradt belőle annak ellenére, hogy belül tombolt! Az a hely teljesen elvarázsolt.” 

Még most is világosan emlékszem arra, mit éreztem akkor ott. Természetesen el akartunk menni az Arenal vulkánhoz, nem hagyhattunk ki egy ennyire híres látnivalót. Függőhídtúrát pedig már otthon is terveztünk. Ez általában derültségre adott okot, hiszen köztudottan erős tériszonyom van. Aki nem küzd e kórral, el sem tudja képzelni, milyen 45 méter magasságban 92 méter hosszan sétálgatni. De a férfiak híresek az empátiáról, ezért különböző teóriák születtek, hogyan élhetem túl ezt a kalandot. Netán négykézláb megyek majd át a hidakon? Mert, hogy mindebből egészen pontosan 22 darab van, természetesen mindegyik más magassággal és hosszal. Azoknak, akiket ez kicsit elbátortalanítana, azt üzenem, hogy bele lehet jönni, sőt a végére kis túlzással még az is élvezi, aki fél lenézni. Mert a hely elvarázsol. Amikor az óriási fák mögül előbukkan a vulkán, akár úgy, hogy csúcsa felhőbe burkolózik, akár úgy, hogy teljesen kitisztul, gyönyörű látvány. Olyan, mintha áldott földre lépnél. Körülötted a erdő, hallod az állatok hangjait, érzed a jelenlétüket és azt az erőt, amely a vulkánban nyugszik.

A túra előtt vagy/és után érdemes szembeállni a vulkánnal és hatni ránk a tájat. Én először egyedül bámultam a természet eme ajándékát, nem tudtam betelni vele. Pont ugyanúgy, mint évekkel azelőtt a kedvenc szobromat. Amikor Rómában tanultam, képes voltam vasárnaponként elzarándokolni a Szent Péter Bazilikába és szó szerint órákon keresztül szemlélni a Pietà-t. Az Arenal hasonlóképpen hatott rám. Olyan nyugalom áradt belőle! Az a hely teljesen elvarázsolt. Megfogott, azonnal beleszerettem.

Kedves olvasó! Ha érdekelnek a további részletek a készülő útikönyvről, lájkoljátok a következő Facebook oldalt!

Kolibri Nyelvoktatás és Szövegírás

A digitális oktatás kapcsán felmerült részemről egy kis gondolatébresztő a tankönyvekről. Szerintem a szülők, sőt a tanárok nagy része is óriási kihívásokkal néztek szembe, amikor idén március 13-án hazaballagtunk az összes tanszerrel, amitől csak a profi sportolók háta nem szakadt be, majd próbáltuk kibogozni a tankönyvek feladatait.

Most egy olyan könyvet szeretnék górcső alá venni, melyet mint tanár és mint szülő is használnom kellett. Ez egy német nyelvkönyv, nem kívánom konkretizálni sem a címét, sem a szerzőjét, hiszen nem kritikát szeretnék írni, hanem ötleteket. Én meg vagyok róla győződve, hogy leginkább kisgyermekek esetében úgy kell nyelvet oktatni, mintha az anyanyelvét tanulná. Gondolom ezt, hiszen egy elsős például éppen írni- olvasni tanul, míg egy fiatalabb diákkal semmilyen hasonló tevékenységet nem tudunk végezni. Nem mennék bele a koruknak megfelelő tevékenységi körökbe, illetve testi fejlődésekbe, mindenesetre úgy vélem, egy öt éves gyereknek még nem kell tudnia írni.

Mindenki, aki olvassa ezt a bejegyzést, tegye fel magának a kérdést: Hányszor olvastatok a piciknek (esti mese) betűk nélküli könyvből? Én bevallom, szerintem utóljára, amikor a kisfiam néhány hónapos volt. A mesekönyvekben van szöveg és ez nem biztos, hogy rossz. A német oktatás nem kívánja összezavarni az elsősöket azzal, hogy németül kelljen írni-olvasni. De a szókép nem csak erre szolgál. Mi többnyelvűként élünk itthon, sokszor spanyolul olvasunk mesét, illetve vannak olyan könyvek, melyekben az adott tárgy mellé van írva a spanyol szó. Érdekes volt látni, hogy a kisfiam minden erőfeszítés nélkül, csak velem otthon néha napján, párhuzamosan a magyarral megtanult írni-olvasni spanyolul. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy a kicsik is lássanak német szavakat, nem olvastatni szeretném őket, csak, hogy alaktanilag már észrevegyék őket. Látják, megfigyelik, majd beivódik anélkül, hogy ezt tornáztatnánk. 

Szülőként egy olyan könyvből oktatni, amelyben egy szó sincs leírva, maga a pokol. Tanárként szintén. Egy-egy órára a felkészülés megnyúlik, mesét találsz ki hozzá, hozzákapcsolsz mondókákat, dalokat, népi játékokat, amelyekből édes kevés fellelhető a tankönyvben. Viszont csak karikákat színezni a névelők szerint, sőt erre kihegyezni az első évet, szerintem nagyon felületes felfogás. Mindig arra törekszem, hogy megszerettesem az adott oktatott nyelvet a tanulókkal, de ha csak annyit kérek tőlük, hogy der, die, das szerint színezgessenek, gépiessé teszem őket, s nem mutathatom meg a szenvedélyem a nyelv iránt, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyermekek köteléket alakítsanak ki velem és ebben az esetben a némettel.

Ennyit szerettem volna még a digitális oktatás kapcsán elmesélni. Mi most megpróbáljuk kreatívan megélni a nyarat. Kirándulni, alkotni, ez a legfontosabb. Ha téged is érdekel ez a kihívás, kérlek, csatlakozz a KREATÍV NYÁR facebook csoporthoz!

Néha nehéz megtalálni a saját hangunkat. Én minden projekt elején rengeteget ötletelek, elmélkedem, jegyzetelek arról, hogyan alakíthatnám egyénire az adott feladatot. Ez ugyancsak megtörtént a Costa Rica-ról szóló ebook esetében. Igényem van arra, hogy ilyenkor megbeszéljem az elképzeléseimet azokkal, akik közel állnak hozzám vagy átélték velem a történéseket. Ez úton is elnézést kérek, ha az utóbbi időben úgy tűntem, ráfixálódtam erre a kalandra :) 

Végül úgy érzem, a legjobb megoldás született. Tegnap este lefekvés előtt nem volt kedvem olvasgatni, de anélkül nem tudok elaludni. Eszembe jutott egy német nyelvű könyv, amelyet még hamburgi tanulmányaim alatt vásároltam. Írástechnikáról szólt. Akkor már napok óta foglalkoztatott a kérdés, hogyan adhatnám át mindazt, amit Costa Rica-n megéltem. Nem akartam egy száraz útikönyvet írni, tele tényekkel, amiket az internetről bárki lehalászhat, de a regény sem lehetett kitűzött cél. Ugyanakkor hasznos tippekkel akartam szolgálni azoknak, akik esetleg nem tudnak spanyolul és először járnak majd az országban. Pillanatok alatt leemeltem a szakkönyvet, s még csak a tartalomjegyzéket lapoztam, amikor kirajzolódott a fejemben a koncepció. Kritikus barátaimnak üzenem, hogy nyilván előtte is volt koncepcióm, de nem tűnt számomra teljesnek. Ezért kutattam tovább és tovább, hogy egyre közelibb és egyénibb lehessen az alkotásom. Végül arra jutottam, hogy nem hazudtolhatom meg önmagam. Én vagyok a mesélő nő… Én mesélni akarok. Annyi szép dolgot éltünk meg a világ másik felén, hogy szeretném átadni ezeket az élményeket az olvasóknak. Valamint talán pont ezért látogat el valaki erre a helyre, mert ugyanúgy vágyik ezekre a tapasztalatokra. Így jelenleg ott tartok, hogy minden fejezethez (ahol hasznos információk mellett tippeket olvashattok) egy igazi rövid történet kapcsolódik, nem novella, csak néhány perc beszámoló. Ma reggel megszületett az Arenal vulkánról szóló szösszenet, ahol ilyen gyönyörű képekkel illusztráltam a szöveget.

Képek forrása: Team Hungría 2019

Fogadjátok sok szeretettel ezt a ma reggeli beszélgetést velem.

Kérdező: Lezárult egy fejezet az életedben, szeretnél új vizekre evezni. Miben más ez a nyár most?

Én: Ez a nyár nem úgy alakult, ahogyan elterveztük. Az ötletek megvalósítása így is-úgy is napirenden lett volna, csak merőben más környezetben. Mivel jelenleg nem tanácsos utazgatni, Dél- Amerikába meg végképp nem, úgy döntöttünk, itthon maradunk, későbbre halasztjuk a családlátogatást és az utazásokat.

Kérdező: Ez annyit tesz, hogy teljesen arra koncentrálhatsz, hogy a vállalkozásod új oldalait előkészíthesd, illetve bemutasd?

Én: Nagyjából ez a helyzet. Az utóbbi hetekben már éreztem, hogy most inkább ennek van itt az ideje. Több projekt is fut most párhuzamosan, ebből szeretnék egységet kovácsolni.

Kérdező: Akkor lássuk, min dolgozol mostanában! Bár úgy tudom, nem mindegyik újkeletű.

Én: Nem bizony, sőt köztudott, hogy a regényem régóta készül, csak eddig mindig háttérbe szorult. Most már azonban egyre letisztázottabb, teljesen összeállt a történet, a szerkezet. Nagyon sokat tudtam írni tavaly Costa Rica-ban, viszont amikor hazatértem, visszacsöppentem egy másik valóságba, volt, hogy hetekre félretettem. Emellett készülök egy ebook-kal Costa Rica-ról, amiben szeretném bemutatni ezt a csodálatos országot. Nem titok, hogy ezt majd Mexikó fogja követni, csak tíz év ottélés után rengeteg anyagom van, amit szelektálnom kell, megragadni azt, ami valóban fontos. És végül, de nem utolsósorban hamarosan útjára bocsátom a nyelvtanulói segédanyagokat spanyol és német nyelven. Egy spanyol nyelvű játék is elkészült már, egyelőre nyomdát keresek neki. 

Kérdező: Ez valóban rengeteg feladat. Vegyük őket számba egyenként!

Én: A nyelvtanulói modulokban nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy olyasmit tanuljon a diák, amely a való életben is hasznos. Hiszek a projektalapú nyelvoktatásban, ezért ilyen jellegű feladatokkal egészítettem ki az alapot. Van hozzá hanganyag, kis nyelvtan, szókincs. Úgy vélem, hogy kiegészítésnek tökéletes, de akár önálló tanulásnak is megfelel. A játék az állatok témakörben készült, memória és bingójáték remek grafikával.

Kérdező: Folytassuk az ebook-kal!

Én: Abban a szerencsés helyzetben voltam tavaly, hogy Costa Rica-n belül számos gyönyörű helyre eljuthattam. Ebben az ebook-ban szeretném összefoglalni az ország szépségét és különlegességét. Hasznos tudnivalókkal szolgálok és úgy vélem, hogy a leírások alapján az olvasók maguk tudnak összeállítani érdekes úti terveket vagy pedig hagyatkozhatnak az általam javasolt útvonalak valamelyikére.

Kérdező: És végül a regény... Tudom, hogy nem szeretsz róla előre beszélni, de mivel most már kialakult a cselekmény, néhány dolgot elárulhatnál róla.

Én: Az elmúlt években sokat változtam, szeretném azt hinni, hogy fejlődtem. Hosszú még az út előttem, de tudom, hogy helyes az ösvény. A regényem egy testvérpárról szól, akiket a sors messzire sodort egymástól. Miután évekig nem találkoztak, az egyikük hazatelepül és újra felépítik azt a köteléket, amely mindig is összekapcsolta őket. Közben folyamatosan változnak, új vizekre eveznek, megújulnak. Egyikük sincs könnyű helyzetben, az idősebb egyedülálló anyaként próbál helytállni a mindennapokban, szerelmes lesz, a fiatalabb pedig épp egy nehézkes válásnak néz elébe, újra kell gondolnia az egész világát. Bennük van a félelem, a bizalmatlanság, mégis úgy érzem, hogy a történet végére mindketten a saját életüket kezdik el élni, még hozzá örömben, sikerrel. 

Köszönöm szépen a beszélgetést! Ha érdekelnek a részletek, kövessetek Facebook-on is!