Szeretem az év utolsó napjait elmélkedéssel tölteni. Mi történt velem a lezárulni készülő esztendőben, mi volt benne a jó, mire akarok törekedni az elkövetkező 365 napban. Kell-e változtatnom valamin, esetleg fejlődnöm valamiben. Szoktam egy listát is írni önismereti munkám alapján, milyen szeretnék lenni ebben az évben. Külsőre-belsőre.

Ez utóbbinál persze nem olyanokat vetek papírra, mint holnaptól 20 kilóval kevesebb akarok lenni, hanem például hogy sportos, új frizura vagy ilyesmi. A belső értéimet az alapján szabom meg, hogyan érzem, milyen vagyok, mi a fontos számomra és mi tölt fel. Például kreatív az egyik kulcsszó. Számomra az írás és a cukrászkodás nem csak a művésziesség megjelenése, hanem olyan tevékenységek, amelyek közben teljesen ki tudok kapcsolódni. Tehát természetesen a lista élén vannak. Tisztában vagyok a hibáimmal, s mivel feltett szándékom finomítani rajtuk, végiggondolom, ez miben mutatkozik meg. Én alapvetően szeretem, ha nyugalom vesz körül és néha rosszul reagálok, amikor ez nem teljesül. Tehát a kedves és csendes adottságokat adtam meg tavaly és ezúttal is. Persze nincsenek illúzióim, hogy én valaha egy kis suttogó emberke leszek. Nem, de vannak helyzetek, amik nagyon megkívánják ezt az abszolút finom, meghitt hangvételt.

Vannak terveim és kötelességeim. Magammal és gyermekemmel szemben. Valamilyen szinten a kettő persze összetartozik. Fejemben már minden el van rendezve és belevágtam a megvalósításokba. Lassan, kényelmesen, mert így, december végén számomra a legfontosabb a pihenés, a feltöltődés és a családdal együtt lenni. Már szervezem az év legfontosabb eseményeit, például a kisfiam születésnapját. 

Talán furcsa, de én nem nagyon szoktam szilveszteri bulikba járni. Igaz, életem egyik legjobb szilvesztere pont egy nálam rendezett összejövetel volt. A bál már inkább az én műfajom december 31-én. Viszont mivel 9 évig zenésztárs és –feleség voltam, hozzászoktam és ez soha nem is volt ellenemre, hogy általában szilveszterkor nem egy megafiestán táncolok az asztalon. Azért is felel meg ez így, mert hiszek abban a mondásban, miszerint ahogyan január 1- jét töltöd, olyan lesz az egész éved. Ilyenkor csupa olyan programot szervezek, ami számunkra a legkedvesebb, legyen benne otthon ülés és kirándulás, kreatív, magának való, minden. Ezek a napok szuperek szoktak lenni. 

Életemben és ezáltal kisfiam életében is 2016 borzasztó nagy és jelentős változásokat hozott. Majdnem tíz év után elhagytam Mexikót, egyedülálló anya lettem, vállalkozó nő. Végre elmondhatom, hogy helyes döntéseket hoztam, semmit nem bántam meg. Ez jó érzéssel tölt el és őszintén hiszem, hogy 2017 még szebb és érdekesebb meglepetéseket tartogat számunkra. Büszke vagyok arra, amit elkezdtem, és biztosra veszem, hogy sikerül mindaz, amit még tervezek. Nektek is Békés, boldog, egészségben és sikerekben gazdag új évet kívánok!

Tisztában vagyok vele, hogy sok anyatársamnak az advent és a karácsony leterhelő időszak. Én ennek ellenére nagyon szeretem, számomra az év legszebb egy hónapja. Be kell vallannom, hogy alább adtam mindabból, amit eddig elvártam magamtól. Mert rajtam kívül senki másnak nem voltak ilyen elvárásai, csak nekem magammal szemben. És miért fogtam vissza a tempót? Mert rájöttem, hogy nem csak nekem, de leginkább a kisfiamnak teljesen más igényei vannak.

Elkezdődött a téli szünet az óvódában, ami természetesen telibe kapta a karácsonyi készülődést. Ugyan még működtek az összevont csoportok, de szerettem volna egészségesen megúszni az ünnepeket. Én még dolgoztam, emellett kellett volna valahogy elkezdeni a meghitt hangulat előkészítését, de kisfiam állandóan a sarkamban járt. A lábamba kapaszkodott, naphosszat nyávogott, így első nap kellemesen össze is vesztünk. Aztán elgondolkoztam. Feltűnt, hogy egyre többet kéri, hogy ölelgessem, ennek mindig szívesen és azonnal eleget teszek. Mindig. Egy kért ölelés sosem marad megválaszolatlanul és van, hogy csakúgy ölelgetem, hiszen egy gyereknek erre van a leginkább szüksége. És akkor esett le, hogy valószínűleg szegénykémnek annyira le van merülve a szeretettankja, hiszen hónapok óta ovi, egész nap ott van, ő meg nem olyan, hogy az óvónénit kéri, hogy ölelgesse. Neki anya vagy a szűk családi körből kell valaki, de egy kézen megszámolható, kiknek engedi, hogy a túl közelébe menjenek. Ezért visszafogtam magam. Mindig is imádott sütögetni velem, de most engedtem, hogy ő csináljon mindent, lassan, de nyugalomban teltek a sütögetések és nem hagyta ott öt perc után, hanem szépen végigkísérte az összes folyamatot. Bevallom, idén nekem nem kellett a klasszikus süteményekkel bíbelődni, mert édesanyám átvállalta őket. Mexikóban sem kellett volna, hiszen ha én nem mondom, ők nem tudják, hogy a mi a hagyomány, az nekem volt fontos, hogy minden ott legyen a karácsonyi asztalon. 

A férfiaknak mindig nehéz ajándékot találni, hát méghogy ha úgy, mint apa, kijelentik, hogy nem kérnek újabb tárgyakat. Ezért neki és sógoromnak sütöttük az említett mézeskalácsokat, személyre szabottan dekoráltan. Aztán persze jöhettek a díszített muffinok. Rám már csak a risotto és az almasaláta vár.

Tudom, nehéz, hogy ne készítsünk hatvanhat féle ételt. Azt is tudom, hogy szerencsém van, hogy úgy szerveztük, hogy anyu meg tesóm hozzánk jönnek. Főztem én is Mexikóban karácsonyi ebédet, az mindig nálunk volt, mert a nagy családnál csak késő este kezdődött az eszem-iszom. Fontos, hogy ne teherként éljük meg. Én most a maradék energiáimat egy Betlehemre meg egy piñatára használom fel, mert ami kell, az mégiscsak kell. 

Mindnyájatoknak szeretetteljes karácsonyt kívánok! Látogassatok el Facebook oldalamra, aminek neve Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés. Ott olvashattok recepteket, német, olasz, spanyol nyelvű szövegeket a karácsonyról!

Változunk. Mások is változnak. Csakúgy, mint az élet, sőt minden. Ám egy valami ugyanaz maradt az elmúlt esztendők során. Ha megkérdeznék, hol érzem igazán magam otthon, rávágnám, hogy Hamburg. Hová költöznék vissza gondolkodás nélkül? Hamburg. A sors és a gondviselés ugyan más utat jelölt ki nekem, de emlékeimben még élénken él az Elba-menti városban töltött idő. Életem egyik legboldogabb időszaka.

Amikor tizenhat évesen először jártam ott, megfogadtam, visszatérek, hogy a hamburgi egyetemen tanuljak tovább. Egy álom vált valóra, amikor elfogadtak a flensburgi gimnáziumban, de én máris kitűztem a következő célt. Ösztöndíjat szerezni és Hamburgba költözni. Aztán pedig maradni. Ameddig lehet vagy akarok. 2005 volt az a kritikus év. Akkor valami megváltozott. Pontosabban minden változni kezdett. A barátaim nagy része végzett, a vámpírok (Vámpírok bálja című musical) áttették székhelyüket Stuttgartba, én pedig elveszve éreztem magam. Összepakoltam a holmimat, s útnak indultam. Nem sejtettem, mennyire messze visz az utam. Egy rövid római kitérő után meg sem álltam Mexikóig. Ám ott sem találtam meg azt, amit Hamburg jelentett nekem.

Hat évvel később tértem vissza először. Természetesen régi kollégiumom vendégszobájában szálltam meg. Mintha visszacsöppentem volna a régi életembe. Egyetemisták között, de már közel a harminchoz megadatott, hogy újra felfedezzem egykori városomat. Mindig szerettem a kolesz negyedét. Othmarschen-ban olyan harmónia, egyszerű boldogság sugárzik a házakból. Hányszor elképzeltem, hogy az egyikben én lakom! Az ott töltött néhány nap alatt végigjártam minden ismerős és kedvenc helyemet. Boldogan sétálgattam a Jungfernstiegen, megcsodáltam a semmit sem változott polgármesteri hivatalt, nem hagytam ki a kedvenc könyvesboltomat sem. Feltankoltam jobbnál jobb regényekkel és nagy kedvenceimmel, néhány új társasjátékkal. Valahányszor Hamburgban járok, ellátogatok a kedvenc éttermembe, ami nem más, mint az Alex. Az Alster tóra tekintő hely magával ragadó, kényeztető, az ételek kiválóak és mindez megfizethető. Itt adtunk randevút egyik kedves barátnőmmel, akivel annak idején együtt tanultunk középamerikai archeológiát, s csakúgy mint én, ő is élt Mexikóban.

Altona az egyik másik közkedvelt helyem. Annak idején ide jártam a Sportspaß egyesületbe táncórára. Izgatottan barangoltam a bevásárlóutcában, hiszen tudtam, a végén a jó öreg Színházintézet vár, ahol régen néha még a vasárnapjaimat is töltöttem. Jó társaságban, kávé mellett alkottunk. Szövegkönyveket húztunk, írtunk újra, társaink próbáltak vagy éppen rendeztek. Imádtam azt az életet. Hétközben nyitott szemmel járni az utcákat, élményeket gyűjteni, a hétvégén pedig bezárkózni és papírra vetni vagy amit saját szemünk látott vagy amit elképzeltünk. Ebbe az életvitelbe nem illett és valószínűleg idő sem akadt sok, hogy egy temetőben kóboroljak. Márpedig ezt rendszeresen mint remek program javasolták. Azt kell mondjam, bizarrnak tűnt a gondolat, hogy az ilyen kóválygást még érdekesnek is találjam.

Megannyi év után aztán végre rászántam magam az ohlsdorfi temető felfedezésére. Micsoda séta! Azt hiszem, még jobb ötlet volt, egyedül végigcsinálni a több órás túrát. Kitartóan kerestem a keresőtérképen megjelölt sírokat, különlegesnek éreztem magam, ahogyan kutatok, “régészkedem”. Este felé a derengésben szinte már kezdett ijesztő lenni a hely, csípős volt a hűvös, képzelőerőm tombolt, mégsem adtam fel, hogy megtaláljam az utolsó hiányzó sírt. Hamburgban mindig nagyon élveztem a sok zöldet, a sok parkot, ahol olyan sok születésnapot ünnepeltünk, szívesen piknikeztünk vagy csak kiültünk egy kellemes könyvvel, hogy a rohanó életünkben kicsit szusszanjunk és nyugton legyünk.

Ha már Hamburg, ha már emlékek, ha már a múltam meghatározó momentumai, naná, hogy nem tudtam megállni, hogy bemenjek az egyetemre és a kedvenc múzeumomba (Museum für Völkerkunde), ahol mintha tudnák, mikor érkezem, s fantasztikusan izgalmas kiállításokkal várnak. Igaz az egyetem archeológiai intézete nincs már meg, de beültem egy szemináriumra, ahol még ismerős arcokat találtam. Vannak, akik soha nem kopnak ki az egyetemi padokból. Vagy visszaülnek vagy éppen teljesen más szerepkörben tűnnek fel újra. Sok keresnivalóm viszont már nem volt arra, így rövid üdvözlés után újra nekiindultam. Ahogy egykori abszolút kedvenc helyem, Blankenese felé robogtam az S-Bahnon, elsuhantunk imádott színházam mellett. Ahol annak idején annyi időt töltöttem. Szakdolgozatomat ugyanis a Vámpírok bálja hamburgi előadásáról írtam. Ahol olyan gyakran ültem az első sorban, s a dob ritmusa a szívemig hatolt. Régóta bennem élt egy kettőség: Németország és Olaszország. Blankenese ezt a kettőséget testesítette meg számomra. Ahogy néhány utcányi séta után elérem a lépcsőket, mindig úgy érzem, mintha egy csepp Olaszország keveredett volna az észak- németországi városba. Lebattyogok egészen a strandig, utamat szebbnél szebb házak kísérik. Álmaimban néha itt is laktam.

Hazautazás előtt vasárnap reggel hatkor már az S-Bahn Othmarschen nevű állomásánál vártam, hogy besuhanjon a vonat, s meg se álljak a Fischmarkt-ig. Mindig találtam olyasmit, amit szívesen magammal vittem, nem beszélve a nagy zacskó csokiról. Miután letrappoltam a piac végéig, kiélveztem még a gyaloglást. Mexikóban nagyon nem lehet hová elsétálgatni, így valahányszor Európában járok, szeretem lábon felfedezni a várost. A Michel, vagyis a Michaeliskirche volt utolsó állomásom. Hamburg olyan sokat adott nekem. Valószínűleg ezt a szeretet érzi a kisfiam a szavaimban, amikor a városról készült képeket mutogatom. És most az ő egyik hőn áhított vágya megnézni az Oroszlánkirályt hol máshol, mint Hamburgban. Avagy az alma nem esik messze a fájától.

Ti készítetek adventi naptárat? Mivel én megszállott advent- rajongó vagyok, állandóan ilyen apró meglepetéseken töröm a fejem. Enélkül számomra nem teljes az ünnepvárás, nem tudok ráhangolódni. Régebben is mindig akadt valaki, aki örült az ajándékoknak, szép gondolatoknak vagy idézeteknek, mostanra pedig kis gyerekkel természetes, hogy december elsején megjelenik a 24 felfüggesztett csizmácska.

Igazság szerint nem vagyok híve, hogy a kisfiam most akkor 24 napon keresztül minden nap egy darab csokoládét találjon a meglepetés- zacskóban. Meg ahhoz ott van az a kalendárium, amit a boltban lehet venni. Ezért persze az embernek kicsit gondolkodnia kell, mit ajándékozhat. Nekünk úgy alakult, hogy mozgalmas, programokkal teli napok elé nézünk, azokon a napokon erről kap egy kis emlékeztetőt, illetve akár kuponnak is nevezhetjük. A többi napon először a lakásdekorációhoz tartózó kisebb díszeket kapja meg, amiket felakaszthat, ahová szeretné. Ajtókilincs, a szobájában bárhová. Mi már jóval 24. előtt felállítjuk a karácsonyfát, így az utolsó napokban a fához tartózó fadíszeket kapja meg, amiket ez évben újonnan kapott. Sokáig ódzkodtam egyébként a korábbi faállítástól, mert ennek annak idején a családomban szép rituáléja volt és szerettem volna továbbadni. Mexikóban egyes házakban már november végén áll a fa, én egy darabig csökönyösen ragaszkodtam ahhoz, hogy szenteste legyen díszítés. Aztán rájöttem, hogy sokkal praktikusabb, ha nem hagyom az utolsó napra, amikor amúgy is az ember süt-főz, ajándékot csomagol, amiben én vagyok valószínűleg a világ legkétbalkezesebbje. És ami még rosszabb, hogy nem látok előrelépést a területen.

A kicsik még egy szép versikének, mondókának és dalnak is örülnek, főleg ha télapó vagy csizma formájú kartonpapírt kivágunk és arra írjuk rá. Igazából millió egy dolgot lehet beletenni az adventi naptárba, kis pecsétet, radírt, akár a csoki helyett aszalt gyümölcsöt is. Az én fiam kedvence például a vörösáfonya, tonna számra eszi, egy adagnak csak örülni tud.

Az adventben az a szép, hogy az ember már ráhangolódhat a karácsony különleges és csodás varázsára. Lehet ajándékozni, szépítgetni a házat, gondolkodni, mit tehetnénk, hogy lélekben is megszálljon minket a karácsony szellem. Mindnyájatoknak kellemes készülődést kívánok! 

Facebook oldalunkon, ami Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés néven fut, a németeseknek készítek egy adventi naptárat. Érdemes lesz ellátogatni minden nap egy-egy dalért, receptért, szép gondolatért!

Sajnos az elmúlt hetekben egy kicsit eltűntem, mert megadtuk magunkat a minket hosszan környékező betegségnek. A jó hír, hogy advent első vasárnapját már majdnem egészségesen várjuk. Számomra a karácsonyt megelőző időszak a legkedvesebb. Szeretem feldíszíteni a lakást, sütögetni, elővenni a szép porcelánt, ünnepi dalokat énekelni.

Mexikóból nem sok új adventi szokást hoztam magammal, a magyar vonal ugyanis nagyon gazdag hagyományokban. Azért amikor eljön az ideje, szívesen megosztom veletek a posada-k történetét. Már október óta keresem az ajándékokat a családtagoknak, sosem hagyom az utolsó percre, így azt kapják, amire vagy ténylegesen szükségük van, akinél ugyebár ez a fő szempont, vagy amire igazán vágynak.

Advent első vasárnapja, reggel 7 óra és én már lázban égek. Hosszasan elképzelem, mi mindent csinálunk ma együtt a kisfiammal. Tegnap este elmeséltem neki, hogy illene valamilyen ajándékot adni Jézuskának. Felajánlotta az egyik autóját, de a kis Jézusnak inkább valami más kell. Én elhatároztam, hogy csökkentem a rám szakadó feszültséget és próbálok teljesen ünnepi és békés hangulatot teremteni itthon.

Tegnap csaknem tíz év után először voltam karácsonyi vásáron. Elkápráztat a sok fény, az a varázs, ami ilyenkor áramlik a helyből. Még sok minden van az ez évi bakancslistámon. Közeleg Mikulás, kipróbáljuk a Mikulásvonatot a gyermekvasúton, sőt más Mikulás- ünnepségre is hivatalosak vagyunk. Rendületlenül várjuk a havat, a szánkó már az erkélyen türelmetlenül figyel. Sokan mondták, hogy kevés az esély, hogy Budapesten húzigáljam, de nem adom fel. Én tíz éve nem láttam havat, kisfiam pedig még soha. Korcsolyázni is el fogunk menni, M. már régóta nyaggat, hogy meg akar tanulni. 

Addig is szívből kívánom mindenkinek, hogy advent első vasárnapja békésen és szeretteik körében teljen! Mi is meggyújtjuk a gyertyát a koszorún, mézeskalácsot készítünk és a finom ebéd után előveszem az egyik kedves kis porontyom édesanyjától kapott teáskannát, amihez finom sütit majszolunk. A legfontosabb, hogy együtt töltsük ezeket a várakozásteljes napokat.

Facebook oldal: Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés: Nemsokára kezdődik virtuális adventi naptárunk németül :)

Amióta hazatértem, én csak ámulok-bámulok, milyen sok kultúrprogrammal kényezteti lakóit a főváros. Nagyon örülök, hogy bizonyos események immár sok-sok éves történetre tekintenek vissza, s az emberek igénye és érdeklődése úgy hozta, hogy továbbra is van létjogosultságuk.

Ilyen például a MittelCinemaFest, az olasz filmfesztivál. Elképesztőnek tartom akár azt, hogy filmeket az olasz premierrel egy időben képesek Magyarországra hozni, s nagyon örülök, hogy továbbra is megvan a lehetőség, hogy utána beszélgetésre hívjanak egy-egy színészt, rendezőt, írót. Michele Sità már régóta közelebb hozza a közönséghez az olasz filmeket, hiszen nem csak röviden bemutatja őket, de néhány lényegretörő meglátásával mintegy nevel minket a filmtudományok területén.

Bevallom, én sokszor úgy választok filmet, hogy ismerem a rendező, író vagy színész munkásságát, jónak találom és érdekel, mi újat tud felmutatni. Ez vitt tegnap is a moziba. Marco Bellocchio háta mögött immár több, mint 50 év filmművészet áll, szerepe az olasz mozi életében letagadhatatlan. Igazából teljesen véletlenül játszotta be az internet a Fai bei sogni (Álmodj szépeket) című film előzetesét, de én rögtön elhatároztam, hogy meg akarom nézni. Sosem gondoltam volna, hogy a fesztivál műsorra tűzi, hiszen Olaszországban is csak néhány napja fut.

Engem az fogott meg az első perctől, ahogyan először bemutatták az édesanya és a kisgyermek kapcsolatát, majd azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a kisfiú akkor érzett, amikor édesanyja meghalt. Végig az volt az érzésem, mert a kisfiú, majd később a férfi is ezt vetítette felénk, hogy az anyai szeretet határtalan. Ahogyan múlnak az évek, megkopnak az emlékek, hajlamosak vagyunk csak a szépet látni, elszáll az egy-egy árulkodó jel. Az igazság gyakran az orrunk előtt van, de mi nem vagyunk képesek meglátni. Nagyon fájdalmas a pillanat, amikor a férfi rádöbben, hogy az elmúlt években általa felmagasztalt asszony, az ő édesanyja megadta magát. Ezt ő értelmezheti úgy, hogy végül a félelem nagyobb volt, mint a szeretete, de jelenthet bármi mást is. Például, hogy az anya megspórolta neki a szenvedést. Számomra nem egyenlő a tette az anyai szeretet hiányával, nem feltétlenül hiszem, hogy önzés hajtotta.

Szeretem az ilyen filmeket, amik elgondolkoztatnak, melyek megnyitnak. Nem kell, hogy ugyanarra gondolj, mint a legjobb barátnőd vagy éppen esküdt ellenséged. Csak elgondolkozol, erős érzelmek kavalkádját éled át, rácsodálkozol, hogy jé, én nem így tettem, döntöttem volna. Vajon mi vezérelhette az anyukát, az apukát a tetteikben, s mibe kapaszkodott a kisfiú, aki fiatalemberré, majd felnőtt férfivé vált. Úgy érzem, Bellocchio ismét egy remek filmmel rukkolt elő és nagyon örülök, hogy Budapest ennyi lehetőséget nyújt, hogy az olasz közösségek, legyen, akik maguk olaszok, legyen, akik Olaszországban éltek és akik a nyelvet tanulják, barátságos közegben összegyűlhetnek és ezt a csodás kultúrát élvezhetik.

Én örülök, hogy az első kapcsolatom az idegen nyelvekkel, mindig egy személyes találkozás volt. A némettel nagyon korán, 2-3 évesen kerültem így érintkezésbe, s a gyermek ugyebár mint egy szivacs tanul és utánozni próbál. Én is játszani szerettem volna a másik kislánnyal, ezért folyamatosan karattyoltam neki, leginkább halandzsa és keveréknyelven.

Az olaszt és a spanyolt is azért kezdtem el tanulni, mert olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiket érdekesnek találtam és akikkel szerettem volna a saját anyanyelvükön beszélni. Szerintem fontos, hogy az első találkozás az adott nyelvvel pozitív módon történjen és felkeltse a diák érdeklődését. Teljesen másképp alakult a motivációm, a nyelvtanulói kedvem csak azért, mert nem belöktek egy órára, ahol két esélyes a dolog, vagy megtetszik, mert a tanárnak sikerül átadnia a nyelv iránti szenvedélyt vagy egy életre megutálom. Én mindegyik nyelvemet magam válaszottam, mert jókor történtek velem olyan események, amik meghatározták ezt az utat.

Hála Istennek, mi itt Budapesten ilyen szempontból nagyon el lehetünk kényeztetve. A kultúrintézetek, a különböző közösségek rendszeresen szerveznek összejöveteleket, filmvetítéseket vagy akár színdarabokat is. Ezek mind remek lehetőséget nyújtanak, hogy közelebbről megismerjük az adott kultúrát, sőt használhassuk a nyelvet anyanyelviekkel. Gyakran vannak meghívott vendégek, s szerintem mi sem adhat nagyobb elégedettségre okot, minthogy fel tudsz tenni egy kérdést, amire esetleg maga a rendező vagy író válaszol. Én személy szerint nagyon szeretem ezeket a találkozókat, barátságos a hangulat, szinte családias a légkör. Lényegesnek tartom, hogy ne csak szavakat magoljunk, hanem nyerjünk egy kis betekintést azoknak az embereknek a világába is, akiknek nyelvét el szeretnénk sajátítani.

Budapesten is megkezdődött a mexikói közösség készülődése a halottak napjára. Október 24-én Alma Rosa Rivera de los Santos szórakoztatta a közönséget a Cervantes Intézetben népi mesékkel a halálról. Ez így európai fülnek bizarul hangzik, egy mexikóinak teljesen normális.

Fontos megemlíteni, hogy a mexikóiak halálfelfogása teljesen más, mint a miénk. Számukra, ahogyan ezt az előző bejegyzésemben már leírtam, ez egy ünnep. Ilyenkor három napig a halottak engedélyt kapnak, hogy családtagjaikat meglátogassák. A tegnapi népi mesék többek között feldolgozták a hitetlenséget, amikor valaki nem hisz abban, hogy a halál és a halottak eljönnek, valamint együtt felelevenítettük, hogyan él a halál a közép-amerikai ország közmondásaiban és szólásaiban. Azt is megmutatta, hogy milyennek ábrázolják a ,,Kaszást”. A mi elképzeléseinkkel ellentétben ők nőnek látják és a legkülönbözőbb módon hívják. A nagyszerű mesemondó a gyermekekre is gondolt, amikor Juanitáról, a lusta kislányról mesélt és az ő kalandjáról a halállal. Ezek a történetek nem hatottak ijesztőnek, sőt a kicsik kifejezetten élvezték, ahogyan Alma Rosa bevonta őket, például a hangutánzásba. Csodás élmény volt hallgatni, ahogyan felnőttek és gyermekek egyaránt vonyítottak mint a kutya, a macska, nyikorogtak, mint az ajtó, színesítették a mesélést. Ezt már csak az tudta továbbfokozni, amikor felcsendült néhány ismerős dallam és a műsor közös éneklésbe torkollott.

Mexikóban a halottak napja nagy hagyománnyal bír. A katolikus vallás elemei keveredtek össze a hódítás előtti idők indián szokásokkal. Úgy vélem, a nyelvtanulás nem csak egy adott nyelvről szól, meg kell ismernünk a kultúrát és a történelmet is. A spanyol esetében ez sok országot jelent, de ott is kiválaszthatunk egyet, mely szívünkhöz közel áll. Mellékelek egy fényképet, ahol a tegnap esti hölggyel, Alma Rosa Rivera de los Santos-szal és Marianaval vagyunk, utóbbi kísérte zeneileg az estet. Alma Rosa-t nagyon tisztelem, nem csak remek narratív képességei miatt, hanem gyűjtőmunkájáért is és nagyon örülök, hogy ismeretségi köröm egy újabb olyan nővel bővült, aki példakép lehet a hagyományőrzés területén.

Ha tetszett a cikk, látogassatok el Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés Facebook oldalunkra, ahol megtaláljátok tematikus foglalkozásainkat is!

Elindulni nem olyan könnyű. Bele sokszor az ismeretlenbe, talán ijesztőbe is. Vagy éppen egy érdekes kalandba. Nekem mi sem volt természetesebb, mint hogy 16 évesen összecsomagolok és elköltözöm Németországba. Manapság sokan belekényszerülnek ebbe a helyzetbe, vagy ami pozitív, hogy egyre több embernek lehetősége van erre.

Nekem talán az volt a szerencsém, hogy 2000-ben még nem tartottam semmitől. Mindenképpen Flensburgba akartam költözni, s akik ismernek, tudják, addig nem nyughatok, amíg el nem érem a célomat. Viszont azt is tudtam, hogy nekem kell ezt elintéznem, segítség nélkül. Szüleim mindenben támogattak, de ez volt a próba, hogy valóban képes vagyok-e egyedül nekivágni a világnak. Sikerült. Ők nem szóltak bele, hogy hová megyek és minek, mivel saját szemükkel láthatták, baj nem lesz.

Ezután sem álltam meg. Amikor Flensburgban jártam gimnáziumba, elhatároztam, hogy dél-amerikai régészetet fogok tanulni. Nagyon kevés ilyen szak van a világon, Hamburgban azonban nagy népszerűségnek örvendett. Ismertem a lehetőségeimet, hogy szüleim nem tehették meg, hogy csak úgy kiküldjenek tanulni, tehát ösztöndíj kellett. A DAAD ösztöndíjához viszont csak úgy juthattam hozzá, ha elkezdek Magyarországon tanulni, leginkább germanisztika szakon. A Pázmányon akkoriban a duplaszakot fogadták csak el, így a német mellé mindenképp kellett valami más. A komunikáció szak mellett az olasz és a spanyol merült fel. Ekkor jött a kisebbik gond, hogy melyik nyelvből tudnék érettségizni. Spanyolt nem a gimnáziumban tanultam, úgyhogy az hamar kikerült a képből. Maradt az olasz. Viszont az akkor aktuális iskolámban érettségi vizsgát nem tehettem olaszból. Mielőtt odaköltöztünk, én a komáromi hatosztályosba jártam. Rosszul viseltem, amikor el kellett hagynom szeretett iskolámat, ezért a szünetekben visszajártam. Így adódott, hogy az ottani olasz tanárnőnek semmi kifogása nem volt, hogy nála vizsgázzam. Ezzel egy álmom teljesült, hiszen a volt osztálytársaimmal is érettségizhettem (magyarul két helyen érettségiztem). 

Aztán sorra szereztem meg az ösztöndíjakat, s könnyen kiharcoltam, hogy csak a vizsgákra kelljen hazajönnöm. Olyan fordulatot vett az életem, amiről gyerekkoromban álmodni sem mertem. Úgy képzeltem, hogy 18 évesen férjhez megyek, családot alapítok, mindössze eddig láttam. Nem mertem nagyot álmodni, mert nem ismertem olyat, aki ezt valóra váltotta. Végül elkezdtem menetelni egy úton, amin nem volt megállás. Már nem csak a régészet tűnt fontosnak, hanem egyre inkább előtérbe került a színház. Hamburg szerves részévé vált egyetemi éveimnek, de megengedtem magamnak más kilengéseket is, mint Perugia, Róma és végül Mexikó. Ahol aztán sokáig megálltam.

Szerencsésnek mondhatom magam. Nem fájt elmennem, nem féltem, jól éreztem magam, a védőangyalom pedig mindig oltalmazott. Csak sokkal később, kisfiam születésével kezdtem jobban kötődni Magyarországhoz. Egyre fontosabbak lettek a gyökerek, de ebbe immár más kultúrák is keveredtek. Karácsonykor ugyanúgy van bejgli, mint Stollen és panettone az asztalomon. A halottak napját mexikói módra ünnepeljük, kisfiam pedig háromszor kap ajándékot. December 6- án érkezik Mikulás, december 24- én Jézuska és január 6-án a három királyok. Talán furcsa család vagyunk, gyermekem és én, ám úgy vélem, ezáltal csak gazdagodtunk. Ne féljetek nekivágni a világnak! De attól se tartsatok, amikor haza szeretnétek térni. Sokan szinte bántóan nekem szegezték a kérdést: És most itt akarsz boldogulni? Úgy beszélnek Magyarországról, mint egy elveszett világról. A válaszom, igen. Hazatértem és itt fogok boldogulni. Kövessetek Facebook oldalamon: Tündérkert Zugló Nyelvoktatás és Utazásszervezés.

Miért olyan különleges a halottak napja Mexikóban? Azért, mert ebben a hagyományban mind a mi általunk ismert keresztény szokások, mind az egykori indián tradíciók fellelhetőek. Ez máris egy hatalmas különbség, hiszen ezeknek a népeknek teljesen más volt a kapcsolatuk a halállal. Ami kicsit sajnálatos, hogy a Halloween kezdi háttérbe szorítani a mexikóiak egyik legszínesebb ünnepét, de azért még megtalálhatóak az ilyenkor jellemző elemek. 

Az egyik ilyen a halotti oltár. A városok terein óriási méretűeket, az otthonokban kisebb, visszafogottabb oltárokat állítanak. Kiteszik az elhunyt fényképét, akinek tiszteletére készült az oltár. Fontos tudnivaló, hogy ha olyan fotónk van az illetőről, ahol mások is vannak, az élőket le kell vágni vagy takarni. Úgy tartja a mítosz, hogy a halottak lelkei visszatérnek ezen a napon a mi világunkba, ezért készítik oda nekik kedvenc ételüket és italukat vagy az azt szimbolizáló cukordíszítményeket. Nem ijesztgetés céljából látogatnak el, hanem hogy néhány napot családjukkal töltsenek. A cempasúchil nevű narancssárga virág kölcsönöz élénk színeket magának a szenthelynek.

A temetők ilyenkor szinte felélednek. Gyertyákkal és lampionokkal világítják meg a sírokat, a családtagok összegyűlnek és lakomát csapnak. Gyakori a mariachi-k zenéje is, az egész inkább egy esküvőre hasonlít.

A mexikóiak szeretik kicsúfolni a halált. Ezt leginkább versikékkel szokták, amiket calaverita- nak hívnak. A lenti képen egy Catrina-t láthattok. Ha jól megfigyelitek, ruhája elegáns, sejteti, hogy jó családból, felső társadalmi körökből jön a hölgy. Ez azt szimbolizálja, hogy a halál nem válogat, bárkit elérhet.

Ami sosem hiányozhat az ünnepi asztalról, az a “pan de muerto”, a halottak kenyere, ugyanakkor élők eledele. Mexikó államaiban különböző fajtái terjedtek el, jelképei azonban ugyanazok. A tetején található kör alakú forma maga a koponya, az oldalán a hosszúkás tészták a csontok és a halottakért ejtett könnyek. Ezeket kereszt formájában sütjük rá, ami az univerzum négy irányát jelöli, illetve négy különböző isten, Quetzalcóatl, Xipetotec, Tláloc és Tezcatlipoca tiszteletét fejezi ki. Maga a kenyér kör alakú, ami az élet körforgását szimbolizálja. Én egy helybeli cukrász segítségével tanultam meg elkészítését, s ez évben fogom először Magyaroszágon is megsütni.

Számomra nagyon fontos, hogy családomban tovább éljenek a hagyományok. Odafigyelek mind a magyar, mind a mexikói tradíciókra. A halottak napja ez utóbbi szerves része, s én szeretem minden egyes apró részletét.